"Egy őrült magyar" - Zalotay Elemér építész

  • Jászberényi Sándor
  • 2006.03.16 00:00

Tudomány

A Svájcban élő építész a hatvanas években - a volt szocialista államokban egyedülálló módon - szokatlan elképzelést vázolt fel a lakásprobléma megoldására.

A Svájcban élő építész a hatvanas években - a volt szocialista államokban egyedülálló módon - szokatlan elképzelést vázolt fel a lakásprobléma megoldására.

Magyar Narancs: 1962-ben az Interbuild építészeti magazin "Corb Plus" néven ismertette az ön szerkezeti újításait, illetve néhány építészeti elképzelését. Sok tech-nológiai megoldása azóta vissza-köszön Keletről; úgy tűnik, hogy Japán vagy Kína fogékonyabb a tömeglakás kérdésének más alternatíváira.

Zalotay Elemér: Én is úgy látom, hogy néhány korábbi elképzelé-sem - tőlem teljesen függetlenül - ezekben az országokban kezd megvalósulni. Amikor Budapestre megterveztem a szalagházat, vagyis egy két kilométer hosszúságú és 40 emelet magas épületkomplexumot, akkor megpróbáltam Le Corbusier elvei szerint egy olyan élőhelyet létrehozni, mely nem vesz el túl sokat a természettől, és mégis minden igényében kielégíti a modern városi embert. Ez a szalagház a Duna nyugati oldalán helyezkedett volna el, a lakók minden reggel vagy a Dunára, vagy a budai hegyekre nézhettek volna. Volt néhány olyan szerkezeti elképze-lésem, mellyel - a mai napig így gondolom - élhetőbb tömeglakásokat lehetett volna létrehozni közel ugyanannyi vagy kevesebb pénzből. Olyan "élő" épületeket, melyek magukban foglalták volna a boltokat, az iskolákat, mindent. Úgy vélem, hogy ez az elképzelés Budapestet a modern metropolisok sorába emelte volna. Napjaink problémáit a tömeglakásokkal pedig, szentül hiszem, hogy ki lehetett volna kerülni.

MN: A magyar hatóságok mégis a panelházak építése mellett döntöttek.

ZE: Igen, de ebben a döntésben az is benne volt, hogy mi szocialista állam vagyunk, így nyilván a lehető legjobb az, ami a Szovjetunióból érkezik. Nem voltam politikailag szalonképes, csakúgy, mint sokan az én generációmból, amely '56-ban volt egyetemista. Mert volt géppisztolyom, és abban az időben még nagyon hívő voltam, nem kellett sok, hogy hamar Magyarország egyik fogdájában találjam magam. Miután kijöttem a fogdából - ahol mások magukkal, én pedig Istennel számoltam le -, egyszerűen csodának tűnt, hogy be tudtam fejezni az egyetemet. Úgy éreztem, hogy Isten akkor elhagyta Magyarországot, beleértve engem is. Ezt az elképzelésemet persze nem nagyon hangoztattam, inkább bele-ástam magam a statikai tanul-mányokba. Végigbukdácsoltam az egyetemet: mint klerikális, nem nagyon kaphattam jó jegyet, arra pedig esélyem sem volt, hogy olyan munkához jussak, ami komoly tervezést igényel.

MN: A "szalagház" koncepcióját heves sajtóvisszhang fogadta.

ZE: Ez részben annak köszönhető, hogy az Új Írás teret adott egy nagyobb vitának. Bár olyan munkakörben dolgoztam, ami lehetővé tette, hogy új megoldásokat találjak ki, azt hiszem, az volt a cél, hogy ne lehessek a tűz közelében. Az ifjúság akkoriban lelkesen fel-karolta az elképzelésemet, melyről nem tagadom, hogy futurisztikus volt, de megvalósítható. A vitaindító levelemben - ekkor már minden döntéshozó fórumról visszadobtak - leírtam, hogy olyan statikai szabadalmat találtunk ki Böröcz Imrével (a 60-as évek egyik vezető statikusa - a szerk.), amely az épületszerkezetben körülbelül 50-60 százalékos súlycsökkenést eredményezhetett volna. Ez azt jelentette, hogy az akkori megoldásokhoz képest olcsóbban és több lakást tudtunk volna építeni a természetbe úgy, hogy azt nem csonkoljuk meg drasztikusan. Mivel nem tartoztam bele az építészeti kánonba, ez a kijelentésem már önmagában felért az eretnekséggel, és ehhez még az is párosult, hogy politikailag szalonképtelen voltam.

Az Építésügyi Minisztérium az Új Írásban közölt bírálatában szememre vetette, hogy "önös érdekek vezéreltek", mivel én is ilyen házban szeretnék lakni. Megkaptam persze azt is, hogy tökéletesen dilettáns vagyok, aki nem ismeri saját korának építészeti lehetőségeit. A legszebb azonban kétségkívül az volt a bírálatban, hogy azért ne építsük meg az épületet, mert sem az Egyesült Államokban, sem a Szovjetunióban nem készült még ilyen.

MN: Ma Magyarországnak már nem égető problémája a lakásépítés, főleg a meglévő tömegházakkal nem tudunk mit kezdeni.

ZE: Igen, hallottam a panelházprogramról, hogy pénzt pumpálnak felújításba. Szerintem ez az egész koncepció azért hibás, mert nem az "örökkévalóságnak" dolgozunk, elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb csatát veszítsünk az idővel és a hanyag munkával szemben. Értelmesebbnek látnám, ha új épületeket emelnénk, melyekbe, ha elkészülnek, be tudnánk költöztetni a panelházakban élőket. Erre adottak a technikai lehetőségek, a magyar ipar le tudná gyártani a szükséges eszközöket, és az egész koncepció - tekintve, hogy folyamatosan kell majd költenünk a lakótelepek életben tartására - egy idő után megtérülne. Nézze, már lé-tezik olyan technikai megoldás, amely lehetővé tenné, hogy akár olyan beépített területek fölé építsünk, mint mondjuk a Kálvin tér, úgy, hogy csak minimális, négy-öt ember méretű alapteret veszünk el. A lakótelepek helyére - akkor is, ha oda építenénk - jelentős részben visszaengedhetnénk a természetet.

MN: A bírálói gyakran nevezik önt megalománnak vagy utópista építésznek. A méltatói viszont zseniként, illetve kreatív művészként emlegetik. A 70-es években "disszidált" az országból, jelenleg Svájcban él.

ZE: Közvetlenül a szalagház körüli vita után megindult az ellehetetlenítésem Magyarországon. Szinte azonnal "művész" lettem, persze a szó pejoratív értelmében, munkát elvétve kaptam. Sokan a fejemhez vágták, hogy Le Corbu-sier sem tudott igazán nagyot építeni, miért is várom el, hogy én építhessek, hiszen nem vagyok egy Le Corbusier. Útlevelet egyáltalán nem kaptam, bár abban reménykedtem, hogy ha itthon nem kellek építészként, akkor talán elengednek külföldre. Ezt várhattam - egyszerűen nem voltak hajlandóak foglalkozni velem. Az egyetlen elképzelhető megoldásnak azt láttam, hogy disszidálok, persze ezt előre meg kellett terveznem. Először vitorlázógéppel kezdtem el repülni - a tervem az volt, hogy "véletlenül" átrepülök a határon -, így lelkesen tettem le a vizsgákat, hogy minél magasabbra repülhessek. Háromszor zuhantam le ezzel a módszerrel, mire beláttam, hogy nem célravezető. Ekkor már teljesen el voltam keseredve, meggyőződésem ugyanis, hogy az építészet csak akkor létezik, ha megvalósul. Magyarországon azonban nem láttam erre esélyt. Eltelt néhány év a próbálkozással, aztán egyszer csak mégis kaptam útlevelet. Egyszerűen nem jöttem haza.

MN: Magyarországon csak néhány ön által tervezett épületet ismerhet a közönség. Ön hogyan értékeli az itteni munkáit?

ZE: Alig néhány épületem van Magyarországon, amelyet egyedül terveztem és így a magaménak mondhatok. Talán a szputnyikfigyelő állomást (1968, Szombathely) tekinthetjük az egyetlen olyan épületnek, melynek tervezése során kipróbálhattam néhány megoldásomat. Azt gondolom, hogy az én életem - ha a terveimből valóban elkészült épületekkel mérjük - teljes kudarc, hiszen egyetlen szabadalmamat vagy megoldásomat sem valósítottam meg. Azt mondja, sokan tartanak őrültnek: tudja, a földön az emberek 33 százalékának egyszerűen nincs otthona. Nekem volt egy ötletem arra, hogyan lehetne olcsón, "do it yourself" módon tömeglakásokat építeni, de a legtöbb megoldásom fennakadt a bürokrácián vagy az aktuális politikai hullámtörőkön. Persze a tervezést sohasem hagytam abba.

MN: A Bern közelében épített háza folyamatosan a figyelem középpontjában áll.

ZE: Mindig akad valaki, aki le akarja bontatni, ha erre gondol. Amikor felépítettem a házat, úgy tűnt, valóban sikerül alkalmaznom azokat az újításokat, amelyekről egészen eddig beszéltem. A házat magam építettem a saját kezemmel, így úgy tűnik, igazam volt, és az elképzelésem megvalósítható, fel lehet építeni ilyen épületeket "do it yourself" módon. Azáltal, hogy felépült az a ház, sokkal tisztábban láttam rá néhány szerkezeti kérdésre. Az már más kérdés, hogy nem vívtam ki vele a szomszédos falvak korlátlan szeretetét: szinte azonnal aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy lerombolhassák a házamat. Mivel a ház jogilag nem az én tulajdonom, nagyon sokáig éltem úgy, hogy bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki kivásárolja a fejem fölül, és megkezdi a bontást. Ebben az áldatlan helyzetben a svájci építészkamara jött a segítségemre. A házat műemléknek nyilvánították, és így már biztos, hogy nem lesz lerombolva akkor sem, ha én már nem élek.

MN: Hogyan értékelik önt Svájcban?

ZE: Érdekes helyzetben vagyok Svájccal, hiszen azonnal befogadtak, amikor elhagytam Magyarországot. Sokat dolgoztam különböző svájci építészirodáknak, de egyetlen nagyobb tervemet sem sikerült megvalósítanom. Ott az embereknek nem nagyon van szük-ségük olcsó lakásokra, az egész ország inkább egyfajta "csodaország", melynek a működését, a rejtett mozgatórugóit egy kelet-európai csak több évtized után érti meg, ha megérti egyáltalán. Ami fantasztikus a svájciakban, hogy befogadták a "magyar ügyet"; a diktatúra alatti években bárki mehetett oda letelepedni, ha nem volt már kívánatos a saját országában. Ennek a "magyar ügynek" persze megvoltak a maga hátulütői is: igazából sohasem sikerült teljesen beilleszkednem, mert nem vagyok született svájci. Az érdekes a dologban az, hogy míg Magyarországon egyszerűen csak őrült művészként kezeltek, addig Svájcban a házam körüli viták idején megkaptam az "őrült magyar" jelzőt. Úgy tűnik, hogy egyszerűen az a sorsom, hogy minden országban én legyek az aktuális őrült. Ha már mindenképpen választanom kell, akkor az "őrült magyar" jelzőt sokkal jobban szeretem. Soha az életben nem tartottam magamat művésznek, a tervezésben is inkább a megvalósíthatóság, az ár, szóval a számok érdekeltek.

MN: A tervei mégis szinte el-képzelhetetlen magasságú épüle-tek, toronyházak, melyekre a laikus szemlélő is azt mondja, hogy hihetetlen energiákat igényel a megvalósításuk. A legújabb humánetológiai kutatások pedig azt mutatják, hogy az ember kis csoportokban szeret csak élni, nem kedveli a nagy tömeget. Ha ön elsősorban mérnöknek tartja magát, akkor miért olyan épületeket tervez, melyeket nehéz megépíteni?

ZE: Szerintem az ember elsősorban élni szeretne, lehetőleg lakásban. Amikor elkezdtem kutatni a makroszerkezeteket, a fő újításom az volt, hogy vízzel töltött bádogszerkezetekkel lehetne csökkenteni az épület tömegét, és mivel ezek az elemek önmagukban igen könynyűek, gyakorlatilag egy felhőkar-coló esetén is megvalósulhatott volna a "do it yourself" elv, vagyis akár minden lakó összerakhatta volna a saját lakását. Visszatérve a kérdésére: azt gondolom, hogy a makroszerkezeteké a jövő, hiszen lassan már mindent beépítünk. Több épület tervezésében is részt vettem, de sajnos a "saját" ötletemet sehol sem tudtam elkészíteni.

MN: Most 73 éves. Mik az elképzelései a jövőről?

ZE: Számomra nem sok meg-lepetést tartogat a jövő, hiszen kifelé járok már az életből. Ami bizonyos, hogy tervezni fogok, mert egyszerűen nem tudom abbahagyni, ez határoz meg engem. Minden tervem vagy elképzelésem felkerül az internetre, szeretném, ha bárki hozzáférhetne és hasznosíthatná. Lehet, hogy én már nem élem meg, de szentül hiszem, hogy előbb-utóbb szükség lesz olyan épületekre, amilyeneket én terveztem.

MN: Magyarországon a közelmúltban nyílt egy kiállítás a terveiből. A szervezőket is meglepte az az óriási érdeklődés, amit a szakma és a laikus közönség tanúsított ön iránt. Úgy tűnik, Magyarországon formálódik egy fórum, amely igen nagyra tartja az ön munkás-ságát.

ZE: Mélyen meghatott és felkavart az egész esemény, bár nem tudtam jelen lenni. Az elmúlt néhány évben többször hívtak fel Magyarországról fiatal építészek, akik arra voltak kíváncsiak, hogy most mit csinálok, élek-e még. Néhányan kijöttek hozzám Svájcba, hogy megnézzék az otthonomat, az egyetlen olyan épületet, amely a terveimből megvalósult. Ettől a fiatal generációtól rengeteg szeretetet és megértést kaptam. Néhány pályatársam pedig segített teret adni ennek a kiállításnak, ők voltak, akik Magyarországon életben tartották az emlékemet néhány cikkel, ismertetővel. Tudja, én nagyon szeretem Magyarországot, és mindig örömmel jövök haza, bár nyilvánvaló, hogy nem fogok itt már építeni semmit, hacsak nem változnak meg drasztikusan a dolgok. Az én terveim megvalósításához nem elegendő egyetlen befektető cég vagy építésziroda. Ahhoz, hogy felhőkarcolót vagy bármilyen más megaszerkezetet építsünk, komoly nemzeti összefogás szükséges, hiába lenne mindez európai és mindemellett nagyon magyar dolog. A magyar demokrácia még nagyon fiatal, nem nagyon vannak kulturális hagyományai, nincs gyökere. Amíg nem alakul ki az emberekben az a tényleges hajlam, hogy közösen akarjanak érvényesülni, addig nem lesznek nálunk nagy építkezések.

Neked ajánljuk