A tavalyi év során a magyar sajtóban föl-föltűntek a női körülmetélés témáját feszegető cikkek, bár az nem derült ki, mi váltotta ki hirtelen a téma iránti érdeklődést. A szörnyűségek mozlimellenes ecsetelésén túl más kontextus nem jelent meg a több évezredes hagyomány aktualitásával kapcsolatban.
A magyar sajtó nyilván a nemzetközi példát vette mintaértékűnek, csak az apropót hagyta ki: tavaly az olasz és a svéd törvényhozók is elővették a klitorodektomiát - Olaszországban most először kriminalizálták, Svédország pedig módosította az 1982 óta életben lévő rendelkezését.
"Nők elleni erőszak"
Az USA-ban 1995 óta tiltja szövetségi törvény, bár a 80-as évek közepe óta állandó témája az amerikai feminista diskurzusnak. Az első vonatkozó törvényt a britek hozták még 1946-ban Szudánban, amikor az még birodalmi fennhatóság alatt állt, de az első, tiltásra felszólító hangokat keresztény misszionáriusok hallatták a múlt század tízes éveiben, akik nemes küldetésüknek tartották megfékezni a vadak vérnősző szokásait. Az ENSZ állandó témájává az ötvenes évektől vált, nem sokkal a brit lépés után. Az 1979-es "A nők elleni minden megkülönböztetés felszámolásáról szóló egyezmény" (CEDAW) 5. (a) cikkelye megnevezés nélkül, de a nemzetközi szereplők számára világosan, elsősorban erre a szokásra, azaz a felszámolására utal. Minden részes állam kötelezi magát, hogy érvénybe léptet olyan intézkedéseket, melyek azt célozzák, hogy a férfiak és nők kulturális viselkedési formái megváltozzanak: megszűnjenek az olyan előítéletek, szokások és minden más gyakorlat, amely bármelyik nem alsóbb- vagy fölsőbbrendűségén, illetve férfi- és női sztereotípiákon alapul. Az ENSZ értelmezésében a női körülmetélés mint "nők elleni erőszak" értelmeződik, egy lapon a nemi erőszakkal, a nem szerinti szelektív abortuszszal, csecsemő- és hozománygyilkosággal, nőkereskedelemmel és prostitúcióval, sőt ezek között is elsőként szerepel.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) 1979-ben Kartúmban szemináriumot szervez a "Káros hagyományos szokások" témakörében, mire válaszul 1980-ban Franciaország megalapítja a CAMS-ot (Commission Internationale pour I'Abolition des Mutilations Sexuelles) - dakari székhellyel. És innen már nincs megállás. Az aktivisták úgy utalnak az 1993-as, bécsi emberi jogok világkonferenciájának az "emberi jogok egymástól való elválaszthatatlanságára", mintha a nők fejlődésének alappillére lenne az FMG (female genital mutilation) kriminalizálása.
A fejlett világ törvényhozóit az afrikai eredetű bevándorlás ihlette új belhoni törvények alkotására, mivel így saját lakosságuk egy (elenyésző) töredéke lett érintett, akik államilag szabályozott egészségügyi és szociális dolgozókkal találkoznak, akik viszont nem ismerik a női körülmetélés hagyományait és fizikai következményeit, és nem tudnak vele mit kezdeni. (Például házasság előtt kiszedni az infibulált lányok varratait.)
Másrészt a tilalom bevezetése előtt egészségügyi dolgozókat gyakran kértek föl a műtét elvégzésére. A londoni érdekeltségű FORWARD-dal (Foundation for Women's Health Research and Development) együttműködő Efua Dorkenoo A rózsát levágni című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy az országba gyermekként érkezett vagy ott született fiatalok két különböző kultúra elvárásai között őrlődnek, és társadalmi beilleszkedésüket igen megnehezítheti, ha mind testileg, mind lelkileg olyan normákat kényszerítenek rájuk, melyek a többségben irtózatot váltanak ki. Ez rendben is van. "A gyermek érdeke mindenekelőtt", mondja ki a gyermek jogaira vonatkozó egyezmény, és ebben az esetben valószínűsíthető, hogy tényleg ez az érdeke. De vajon mennyire érdeke a gyermeknek, hogy azért vegyék állami gondozásba, mert szülőjét, aki csak saját kulturális beidegződése és legjobb lelkiismerete szerint akart cselekedni, hűvösre akarják tenni?
"Káros hagyományos szokások"
Még bonyolultabb az a helyzet, amikor a nemzetközi jog felülírja a helyi szokásjogot, vagyis szuverén - főleg afrikai - államoknak diktál. (Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államok sem a CEDAW-nak, sem a gyermekek jogaira vonatkozó ENSZ-egyezménynek nem részese.) Persze nem a szuverenitás absztrakt fogalma az érdekes, hanem az önellentmondás, hogy az emberi jogok és demokrácia nevében külső normákat oktrojálnak a jónépekre, akiktől a lehető legtávolabb állt ezeknek a tiltásoknak a megszavazása. A legsúlyosabb probléma azonban a nemzetközi jog "káros hagyományos szokások" fogalmával az, hogy lényegében magyarázza félre a női körülmetélés társadalmi célját és szerepét. A hagyomány több ezer éves. Nincs olyan törzs vagy nép, melyben a lányokat körülmetélik és a férfiakat nem - tehát az egyenlőtlen bánásmódként való megbélyegzés téves. Vannak olyan népek, ahol ez a nő erényének megőrzésére és testi örömének fékentartására hivatott, de az ellenkező hiedelem is elterjedt: kifejezetten ösztönzi a szexuális örömöt, a termékenységet - és higiénikus. Természetesen az olyan közösségekben, ahol generációk óta ez a szokás - és az elfogadott esztétikai mérce is -, a nem körülmetélt nők csúnyának, nevetségesnek, tisztátalannak és civilizálatlannak tűnnek. De túl az esztétikumon, a körülmetélés hagyományosan a beavatási szertartás része, gyakran központi eleme. A beavatási szertartás pedig nem egyszerűen egy biológiai folyamatban végbemenő fordulópont jelzésére és értelmezésére szolgál. Ettől válik a gyermek felnőtté, nővé, férfivá, a közösség felelős tagjává. A szertartás mindig fájdalmas, ugyanis lényege a megpróbáltatás, a tanúságtétel. Ha emlékszünk Árgyélus királyfira, aki saját combjából vágott húst, hogy az őt szállító griffmadarat azzal etesse - mese, mese, mátka -, akkor közelebb jutunk a jelenség értelmezéséhez, mint bármelyik ENSZ-ajánlást vizsgálgatva. És képzeljük el, hogy a törzsi népek még mindig ebben a mesében - vagy, ha tetszik, "nagy narratívában" - hisznek. A test, a lélek, a személyiség nem váltak még el egymástól - mondhatnánk, édeni állapot, vagy éppen primitív és barbár. Amikor Maurice Leenhardt azt kérdezte egyik melanéziai kutatási alanyától, hogy mennyiben formálta a nyugati befolyás a szigetvilág kultúráját, az öreg enigmatikusan azt válaszolta: "Amit ti hoztatok hozzánk, az a test volt." Vagyis a test és lélek kettősségét, szétválaszthatóságukat. A test a hagyományos kultúrákban eleven hordozója az identitásnak - lett légyen az etnikai vagy nemi - és a személyiség fejlődésének; ezek ugyanis jelként megtalálhatók rajta. A test úgy működik, mint egy két lábon járó önéletrajz. A közösséghez való kötődés, klubtagság díját húsban, vérben, fáj-dalomban, áldozatban mérik, ez a hűségeskü. De nem büntetés. Nem kirekesztésre, megalázásra, megkülönböztetésre szolgál, hanem az ellenkezőjére, a befogadásra, a tagság kiterjesztésére. A keresztény hitvilág Krisztusnak delegálta a szenvedés általi megváltás kiváltságát - ez a törzsi népek minden egyes tagjától elvárt. Az egyént csak az ilyen szocializáció után ismerik el a nép, a közösség tagjának, házasságra alkalmas, a közösség jövőjét biztosító felnőttnek. A beavatás napja nemcsak félelemmel és megpróbáltatással teli, hanem a teljesítmény és elismerés útja. A lányokat ünneplik és ajándékokat kapnak ez alkalomból, mint a katolikusok az elsőáldozáskor. Nem méltóságukat csorbítják, hanem pont ez teljesíti és domborítja ki emberi mivoltukat, személyiségüket. De ellenkező esetben, ha a lány vagy a szülők nem akarják a rituálét, a lányt kiközösítik, prostituáltnak tekintik, és nem talál férjet magának. Mára több mint százmillió körülmetélt nő él a világban, és Afrika 53 országából huszonnyolcban elterjedt gyakorlat. A 90-es évek közepétől már több afrikai értelmiségi nő keményen felemelte a hangját az afrikai nők áldozatként, ostobaként, önálló döntőképesség nélküli lényekként való tárgyiasítása ellen. Azzal érvelnek, hogy a nyugati kulturális előfeltételezéseken, félremagyarázáson alapuló diskurzus és nemzetközi gyakorlat kérdőjelezi meg a méltóságukat. Felhívták a figyelmet arra, hogy a szocializációs kulturális szokások fenntartása szorosan kapcsolódik a törzs, a csoport fennmaradásához. Ugyanis háború, rabszolgaszedés, kényszeriskolázás vagy behívás esetén, főleg, ha a gyermekek elveszítik anyanyelvüket, ezek a testi jegyek szólnak hovatartozásukról. Többen azt is megkérdőjelezik, hogy a klitorisz tényleg elveszti-e érzékenységét, hiszen az itt összpontosuló idegek nagy része szubkután. Egy teljesen új szemszögből felmerül megint a klitorális-nem klitorális orgazmus vitája is. Egy ghánai fölmérés szerint pedig a fertőzések, nemi betegségek, szüléssel kapcsolatos komplikációk terén nem mutatnak nagyobb százalékarányt a körülmetélt nők, mint a nem körlülmetéltek.
"Alternatív beavatási szertartások"
"Hasonlót hasonlóval, különbözőt különbözővel vess össze!" - szól az arisztotelészi diktum, mely a liberális jog megkülönböztetésről alkotott fogalomrendszerének sarokköve. Érdekes módon az, hogy mit tekintünk hasonlónak és mit különbözőnek a körülmetélés kontextusában, attól függ, hogy nyugati küldetésüktől fűtött megmentőkről vagy afrikai értelmiségiekről és antropológusokról van-e szó. A fehér ember és áldozatfeminista nem tekinti összehasonlítási alapnak a női kozmetikai operációkat, az emlőnagyobbítást, mely gyakran a mellbimbó teljes levágásával, majd visszavarrásával jár, sőt, általában nem jelenik meg "problémaként" sem a mell érzéki, sem az eredeti, szoptató funkciójának elvesztése vagy csorbulása. (A fejlett fogyasztói társadalmakban a nők jelentős százaléka egyébként sem szoptat.) Nem merül föl összehasonlítási alapként a modern testművészet, mely gyakran átfúrja, kövekkel ékesíti a nemi szerveket, és így idegeket is érint(het).
Nelson Mandela az egyetlen nemzetközileg ismert politikus, aki maga is fölemelte a hangját a fiúk kegyetlen beavatási szertartásainak folytatása ellen - saját tapasztalataira hagyatkozva. Bár kétségtelenül létezik egy férfi-körülmetélés elleni mozgalom (az amerikai férfilakosság több mint 80 százaléka körülmetélt, és a műtétet gyakran automatikusan, a szülők megkérdezése nélkül hajtják végre az orvosok), de határozottan ENSZ-mandátum nélkül működnek. A másik műtét, amit szintén automatikusan végrehajtanak az orvosok, az a két nem közötti újszülöttek átoperálása.
Vannak más hagyományos, az életet veszélyeztető vagy a testet visszafordíthatatlanul elváltoztató szokások, mint például a nyaknyújtás a délkelet-ázsiai karenoknál vagy (a már eltűnőben lévő) fejmegnyújtás, és egyik ellen sem indított keresztes hadjáratot az ENSZ, nem költött rá dollármilliókat a Világbank. A feminista diskurzusban is egyre elterjedtebb a "megengedő" hozzáállás, ami azt jelenti, hogy nővéreik ne gyakoroljanak még plusznyomást azokra a nőkre, akiknek nincs klitorális orgazmusuk, és nem is mutatnak iránta érdeklődést, mert ők így nők. Tehát az orgazmushoz való jog sem egyetemes: nem kötelező élni vele. Kivéve Afrikában, ahol a klitorisz a nők szexuális örömének egyetlen letéteményeseként lett kikiáltva. A Világbank (és a USAIDS) egyébként általában a jogállamiság megerősítésére fordított kereten belül vagy feltételeként szabja meg a kriminalizálás bevezetését és végrehajtását, vagy - újabban - elkülönít egy összeget, mely "alternatív beavatási szertartásra" felkészítő projektek finanszírozását szolgálja. Nyilvánvalóan mind a jogállamiság, mind kis sötét húgaink szexuális örömre való képessége számokban ki nem fejezhető érték. De ha mégis készülne költség/megtérülés elemzés, az nyilván az érintetlen klitoriszok számáról szólna, és nem az elért orgazmusokéról. Bár a nemzetközi média jól ismeri a körülmetélés irtózatáról szóló horrorsztorikat, talán nem véletlen, hogy a több évtizede keményen működő tiltást követelő szervezetek még egy köszönőlevelet sem kaptak a hálás kliensektől. Lehet, hogy a nők örömének forrása máshol lakozik?
Lehet, hogy egy napon, miután tiszta ivóvízhez jutottak, volt mit enniük, nem fenyegeti törzsük jövőjét bombázás, népirtás, rabszolgaszedés, őket pedig meghallgatja az ENSZ, milyen jogokkal szeretnének élni - akkor talán elélveznek.
Forrai Éva
