Magyar Narancs: Friss könyvében a hangulatok hatalmával foglalkozik. Mégis, mik lennének ezek a hangulatok?
Heinz Bude: A hangulatok vagy a közhangulat alatt objektív létezőt kell érteni. Olyan alapvető érzéseket, amelyek minden társadalmi helyzet mögött megfigyelhetők, és szerepet játszanak az értelmezésükben. A német Stimmung kifejezés egyszerre jelent személyes érzéseket és egyfajta társadalmon belül érezhető atmoszférát is. Az NDK-t például a 80-as évek közepétől a „mozgásképtelen idő” érzete uralta. A hangulat tökéletesen kézzelfogható volt: bárkivel is beszélt az ember 1986-ban, azt hallotta, hogy a helyzet rossz, de nem lesz semmiféle változás. Az effajta hangulatok nagy szerepet játszanak az egyes történelmi pillanatok politikai értelmezésében, ma például szerte a nyugati világban azt a hangulatot lehet érezni, hogy egy harmincéves időszak végén tartunk – sokan neoliberalizmusnak nevezik –, és nem tudjuk, mi jön utána. A véghangulat nem társul új kezdettel. Ha ezt felfogjuk, meglátjuk, miért olyan nyugtalan és kétértelmű ma a politikai diskurzus. És miért hasad ketté a politikai nyilvánosság, mint például Franciaországban. Ott van egy csoport, amely szerint alapvető megújulásra van szükség, jöjjön az impulzus jobbról vagy balról, és egy másik, amely szerint a globalizációnak nincsen alternatívája, és ha nem is lehet a politikát úgy művelni, mint tette azt valaha Margaret Thatcher, de az irányon nem szabad változtatni. A politikai helyzet ilyen értelmezése inkább emocionális, mint kognitív, az egyének személyes érzésein keresztül nyilvánul meg, de végeredményben sokkal több, mint nagyszámú szubjektív lelkiállapot egymásmellettisége. Mindez egyre fontosabb a politikai és a szociális önértelmezés számára.
MN: Hogyan jönnek létre e hangulatok?
HB: Az első fontos mozzanat, amikor az információ rátalál a közönségre. A klasszikus esetben ez a közönség egy újság olvasótábora. Képzeljük el, hogy kinyitunk egy újságot, és látunk egy hírt: történt valami Angela Merkellel. Ha tízmillió ember egyszerre kapja meg ezt az információt az újságokon, a tévén és a közösségi médián keresztül, akkor létrejön az a rezonációs tér, ahol milliók próbálnak meg kezdeni valamit ugyanazzal a helyzettel, így az érzések és értelmezések egymásra találnak, ütköznek, és befolyásolják egymást. Egyre többen úgy érzik, hogy a társadalom valami nagy kihívással találta magát szembe. Mivel a hangulatok közösségi érzés formájában, egyidejűleg jelennek meg, a közösségi cselekvés alapját is képezhetik. Ez lenne a második mozzanat, ugyanis szociológiai értelemben a közönség egy virtuális tömeg. Jó példa erre Martin Schulz idei kancellárjelöltsége az SPD-ben (Németország Szociáldemokrata Pártja). A közfelfogás szerint a szociáldemokraták felett eljárt az idő, a többség úgy látta, hogy nem képesek megújulni – ám a semmiből hirtelen előbukkant egy vezető, aki azt mondta, igenis képesek vagyunk választ adni az új idők kihívásaira. Ennek hatására bő egy hónap alatt tízezer ember lépett be az SPD-be. A harmadik és legfontosabb mozzanat pedig az, hogy a hírek bekerülnek a mindennapokba: akkor érezhető igazán egy hangulat, ha már a szomszédok napi eszmecseréjében is megjelenik az időjárás mellett.
MN: Mennyire befolyásolhatók a hangulatok?
HB: Tetszőlegesen létrehozni nem, de befolyásolni vagy felerősíteni igenis lehet őket. Ha például valaki egy bulvárlap sikeres újságírója szeretne lenni, éreznie kell, hogy milyen hangulat uralkodik az emberek között, és hogyan lehet azt meglovagolni, vagy épp felerősíteni.
MN: Hogyan tudjuk megérteni az uralkodó hangulatot? A közvélemény-kutatóknak sem a Brexit-, sem a Trump-kampány alatt nem sikerült.
HB: Ők azért nézték be a Trump-kampányt, mert nem esett le nekik, hogy Donald Trump megváltoztatta a játékszabályokat. Egy ilyen helyzetben minden előrejelzés csődöt mond. A Brexitnél meg azt nem vették észre, hogy a közhangulatot milyen erősen befolyásolja a félelem a neoliberális időszak végétől. A Brexitre szavazók nem feltétlenül az EU-tól akartak megszabadulni, csak azt akarták, hogy legyen valami változás. Hasonló irritáltság jellemzi Franciaországot és Németországot is.
MN: Magyarországon nem a neoliberalizmus, hanem maga a liberalizmus számít szitokszónak.
HB: Ez nem csak Magyarországra igaz. A nyugati világban élők nem fogadják el azt az üzenetet, hogy az egészséges társadalomban alapvetően az egyéneknek kell erősnek lenniük, ahogy azt Margaret Thatcher, Ronald Reagan, Tony Blair, Bill Clinton vagy Gerhard Schröder hirdette. Ma már alig hisz valaki ebben. Az egyéni szabadság helyett előkerül a szolidaritás – de ez a motívum, az „én”-nel szemben a „mi” fontosságának hangsúlyozása olyasmi, amit csak a jelenlegi jobboldal tud a zászlajára tűzni, a baloldalnak nem megy.
MN: Miért nem?
HB: Mert a baloldal nem képes megfogalmazni, mi is lehetne az a „mi”, míg a jobboldalnál adja magát a kézzelfogható nemzeti vagy etnikai alapú definíció. Mi, magyarok, mi, németek, mi, franciák – mondják, és az emberek érteni vélik, hogy mire gondolnak. Ez felfoghatatlanul nagy ideológiai előny. Ha erre a baloldal azt mondja, hogy ez a fajta „mi” nem létezik, hiszen a globalizáció korában nem lehet ilyenről beszélni, azt legjobb esetben is kételkedve fogadják.
MN: A szabadság és a szolidaritás elférhet egyazon ideológián belül?
HB: Az elmúlt harminc évben történtek próbálkozások, hogy kibékítsék a szabadságot a kötöttséggel, és ezek most újból előtérbe kerültek. Nagy szerepet játszott ebben Jacques Derrida A barátság politikája című műve, amelyben a feltétlen barátság és az idegennel köthető barátság elképzelése dominál, de már Arisztotelész Nikomakhoszi etikájában is megjelent az a gondolat, hogy az államot a barátság érzése tartja össze. Ezt az irányt a politikai baloldal is felvállalhatná, ha a szolidaritást képes lenne egy új emancipációfogalommal társítani. A baloldal szolidaritása ugyanis emancipációs alapú, míg a jobboldalnak nem jelent problémát a regresszív szolidaritás felvállalása. Csakhogy a baloldali emancipációfogalom valamelyest lejáratódott, hiszen a szubjektív jogok megsokszorozását jelentette – azaz leginkább a szexuális szabadságokat, az életmódok artikulációját. Sok választó ezeket már nem éli meg emancipációként. A baloldalnak újra kell definiálni a liberalizmust, és nagyobb hangsúlyt kell fektetnie a pozitív szabadságra – arra, hogy ne csak valamitől, de valamihez is legyen szabadságunk.
MN: Dél-Európában látunk új, sikeres baloldali pártokat is: a görög Szirizát vagy a spanyol Podemost.
HB: Ezek reaktív baloldali pártok: egy olyan helyzetre reagálnak, amelyben a jobboldali politika rontott a társadalom állapotán. Ráadásul a déli tagállamokban a Németország uralta Európa is erős ellenségképként él, ami képes mobilizálni az embereket. Ilyenkor nem nehéz azt mondani, hogy Európával szemben, magunkért teszünk valamit. De az effajta baloldal nem tekinthető példaképnek sem Németország, sem Franciaország számára. Abban sem vagyok biztos, hogy előbbre tudná vinni a déli országokat.
MN: Angela Merkel 2015 őszén engedett a közhangulatnak, és meghirdette a német Willkommenskulturt, majd ahogy a társadalom kritikusabb lett, úgy kezdett ő is szigorítani menekültbarát politikáján. Lehet azt mondani, hogy a német kancellár túlságosan a társadalmon belüli hangulattól tette függővé a politikáját?
HB: Ezt nem mondanám. A politikusoknak reagálniuk kell a társadalmon belüli hangulatváltozásokra. Felelőtlenség lenne például Angela Merkeltől, ha kitartana a „Wir schaffen das!” (Megoldjuk! – a szerk.) szlogen mellett, anélkül, hogy figyelembe venné a közhangulat változásait. Ugyanakkor Németországban még most sem vált a lakosság többsége menekültellenessé. Egyszerűen csak a kezdeti lelkesedés helyét átvette a realizmus: az emberek kezdenek elgondolkodni, mit jelent például az, hogy a menekültek más vallásúak. Nagyon kevesen mondják, hogy az önmagában problémát jelent, ha valaki muszlim, de egyre többen gondolkodnak azon, mire van szükség ahhoz, hogy az együttélés problémamentes legyen. Ez érett hozzáállás. Ha egy politikus ezt nem képes megérteni, akkor le kell váltani. Politikailag nem állok közel Merkelhez, de úgy látom, ezen a téren megértette, hogy miről van szó.
MN: Nem volt túl naiv eleinte?
HB: De, nyilván jellemezte egyfajta NDK-s naivitás. Azt hitte, hogy megnyitja a határt, és minden úgy megy majd, mint amikor leomlott a berlini fal. Mára tanult a helyzetből.
MN: A hangulatok sokszor irracionálisak, a választók olyasmit is akarhatnak, ami nem megvalósítható. A politikusnak nem kell ilyenkor kritikusabbnak lennie?
HB: A világfelfogásunk racionális és irracionális összetevőkből áll, és ezek nem válnak el élesen egymástól. A hangulat megváltoztatása nem megy csupán észérvekkel, nem lehet azt mondani, hogy a közhangulat irracionalitáson alapul. A hangulatot csak egy másik hangulat tudja megváltoztatni.
MN: Mit tapasztalt, Magyarországon milyen a hangulat?
HB: A nihilizmus dominálja a közhangulatot: senki nem hiszi, hogy valamiért ki lehetne állni. Ha valaki például azt mondja, „a CEU-val vagyok”, vagy annak a meggyőződésének ad hangot, hogy a magyar nép érdekeit jobban kellene érvényesíteni, azt mások úgy fogják értelmezni, hogy azért mondja, mert valamifajta előnyöket vár e pozícióért cserébe. Ebben a helyzetben a politikusnak két lehetősége van: vagy eufóriával meghaladja a hangulatot, vagy cinizmussal még tovább mélyíti a nihilizmust. De hosszú távon mind a cinizmus, mind az eufória destruktív válasz.
MN: És mi lenne az a megoldás, ami nem destruktív?
HB: Ha egy politikus kiállna, és komolyan feltenné azt a fontos kérdést: „Hogyan akarunk élni?” A nagyobb hangsúly érdekében még hozzátenné: ha ezzel a kérdéssel nem akarunk foglalkozni, akkor itt minden el fog pusztulni.
MN: S ha az embereknek ez már nem elég meggyőző, mert sem a rendszerváltás, sem az EU-tagság nem jött be, s még Orbán Viktor sem váltotta be az ígéreteit?
HB: Ha be nem váltott ígéretekről beszélünk, az egyfajta stratégiai öninfantilizálás. Gyerekek lennénk? Az állampolgárnak nincs beleszólása, hogy mi történik a hazájában? Az erős civil társadalom pont arról szól, hogy az állampolgárok kezükbe vehetik a sorsukat, és beleszólhatnak a politika alakulásába. Lengyelország is, Magyarország is elért a rendszerváltás után arra a pontra, hogy látja a fényt az alagút végén. Sok minden nem úgy ment, ahogy azt elterveztük, sokan a változások veszteseinek tekintik magukat, a kijáratot pedig még mindig nem értük el – de ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk, hanem azt, hogy beszélnünk kell róla, hogyan tovább, és annak megfelelően haladni.
| Névjegy Heinz Bude napjaink egyik legismertebb német szociológusa. A Kasseli Egyetemen tanít makroszociológiát, előtte évtizedekig a Hamburgi Társadalomkutató Központ munkatársa volt. Korai műveiben leginkább a szegénységet és a kirekesztettséget, illetve az egyház és az értelmiség szerepvállalását vizsgálta. A 2014-es év német bestsellere volt A félelem társadalma című könyve, amelyben leírja, hogyan tűnik el a német társadalom lába alól a talaj, hogyan uralkodik el egy országon a bizonytalanság, a düh és az elkeseredettség. Tavaly jelent meg A világ érzékelése – A hangulatok hatalmáról című könyve, amelyben azt vizsgálja, milyen szerepet játszik a közhangulat a politikai diskurzusokban. |
(Heinz Bude a Goethe Intézet meghívására tartott előadást Budapesten.)
