Saccra, tízezrével voltak. Rengeteg nyuszi. Vidáman szaporodtak a határsávban, a berlini fal két párhuzamos csíkja között. Néhányszor azért lapulni kellett. Összerezzentek, mikor lövések csattantak az éjszakában, bár tudták: őr, kutya csak emberre megy. Megszokták az elszáguldó, dzsippé alakított Trabantokat is - kicsit köhécseltek, rágcsáltak tovább.
A berlini fal tövében éltek, ami nyomban azután épült, hogy Ulbricht kijelentette, senkinek sincs szándékában felhúzni egy falat, s akkor omlott össze, amikor Honecker megjósolta: száz év múlva is állni fog. Harmincadik születésnapját sem érte meg.
A vége felé felette üzengettek egymásnak az államférfiak. "Miszter Gorbacsov, döntse le ezt a falat!" - kiáltotta át egy amerikai. "Aki későn jön, megbünteti az élet" - felelte a megszólított. Legalábbis így értették. Mert egyébként, bár a legendának mindegy, nem ezt mondta.
Nemsokára emberharkályok jöttek. Kopácsoltak, bontották a falat. Sokan emlékbe vitték, még többen árusítani. Bár annyi darabból, ahányat az elkövetkező években eladtak a berlini fal mentén, a fél világot be lehetett volna keríteni.
A nyuszik csak neszeltek, hosszúra nyúlt a sok tapsifül. Mikor rések támadtak a falon, ki-kikukkantottak. Aztán, hogy bontani kezdték, futottak, amerre láttak. Ki hogy, riadtan, bátortalanul vagy boldogan ugrán-dozva.
Mára alig maradt valami a falból. Sokfelé szinte nyomát se lelni, egy-két helyen, ahol még áll, drótkerítés védi. Már nincs mit mutogatni rajta. Kicsit magányosan, tétován álldogál a Brandenburgi Kapu is. Nem tudja, hová nyílik. A környéken, Berlin közepén, amit korábban a fal szelt keresztül, "Európa legnagyobb építkezése" zajlik. Most ez a látványosság. Turisták gyülekeznek egy piros épület tetején, s tanácstalanul, bambán nézik a számtalan darut, a dübörgő marko-lókat.
Valahol persze megvan még az a fal. Sokan őrizgetnek a múltból kis darabokat, valóságosan vagy jelképesen. Gyanakodva méregetik a másikat: melyik oldalon élt? Megkérdezni illetlenség, tehát fontos. Bár nem is kell, rá van írva mindenkire. Ha pontosan nem is tudni, hol volt, még mindig át kell menni a falon. Két városrész, két ember között.
De hol vannak a régi nyuszik? Most hogy érzik magukat? Vidámabb, szebb lett számukra az élet? Vagy néha, éjszakánként, mikor csak a daruk fénye világítja be a Potsdamer Platzot, visszaugrándoznak, szomorúan mozgatják az orrukat, keresik a régi, védett helyet, az őrt, a kutyát, a Trabantokat? Emlékeznek, hogyan is volt akkor, másoknak halál, nekik élet, nyomorult, ám fiatalos.
