Kisfiam életében ez az első eset, amikor nem tudok segíteni. Kicsit mintha fiatal lenne még a "csak magamra számíthatok" érzés átéléséhez, de a többiek sem nagyobbak.
A jó nevű budai gimnáziumokba hét-nyolcszoros a túljelentkezés, Pesten nem próbálkoztunk, ugyan az egyikben ötszáznegyvenharmadikak lettünk volna a jelentkezők között (70 helyre), de szerencsére a megméretés időpontja egybeesett egy másik esélyes budai gimnázium felvételi időpontjával.
A matematika kitüntetett helyet foglal el a felvételi követelmények sorában. Ha előzetesen résen van a gyermek, és már novemberben matematikaversenyt nyer, felveszik. Anélkül, hogy valaha is látták volna őt, anélkül, hogy egyéb képességei iránt érdeklődnének. Van más megoldás is: körülbelül második osztálytól célszerű a gyermeket matematikai előkészítőre járatni.
A felvételi feladatok egy része kifejezetten azt vizsgálja, vajon egy idő után a gyerek a sok törttől, negatív számtól, zárójeltől, reciproktól elfelejti-e a saját nevét. Kitartást, monotóniatűrést, számolási készséget, és ha jól emlékszem, harmadikos gimnáziumi matematikai ismereteket kér számon.
Minden tiszteletem azoké, akik tudnak gondolkodni, kérdéseket feltenni, elbogarászni egy-egy érdekes matematikai problémán. Ezt a szintű matematikai követelményt tizenkét éves korban azonban mégis túlzásnak, mi több, értelmetlennek találom. Az ilyen feladatok ekkora rangra emelését a konformista gondolkodás és viselkedés privilegizálásaként értelmezem, és minden jövő felé mutató, kreatív gondolkodás, "önmagamat feltalálni tudás" képességének mérésével ellenkezőnek érzem. Nem tudom, hogy a törteket és egyenleteket kell-e majd tudni a huszonegyedik században, de azt tudom, hogy nyitott észjárásra, egészséges kérdésfeltevésre, új megoldásokra biztosan szükség lesz.
Az elemi tagozaton az új, alternatív pedagógiáknak köszönhetően elindult egy latens fejlődés. Ezt az erjedést aláássa és hosszú távon megszünteti ez a felvételi rendszer. Hiába mondjuk ugyanis, hogy a gyereknek a feszültségmentes, élményszerű, érdeklődésen, belső késztetésen alapuló tanulás válik hasznára hosszú távon, és az első hat évben az ilyen jellegű pedagógiáé a jövő, ha hatodik után odaállítjuk egy fent vázolt felvételi elé.
Erre persze lehet azt mondani: nem kell a jó gimnáziumba menni. De akkor kiknek vannak a jó gimnáziumok? És mitől jók egyáltalán? Az igazi paradoxon az, hogy attól jók ma, ha elég magas a felvételi arány abba a magyar felsőoktatásba, amelyről minden haladó értelmiségi pontosan tudja, hogy gyökeres reformra, megújulásra szorul.
Savanyú a szőlő. Mondhatja bárki, hiszen nem volt nehéz kitalálni, eleddig gyermekem nem járt sikerrel a fent említett, felvételinek nevezett procedúrában. Az eszem úgy látja: jobb lett volna, ha sikerül, de a szívem azt súgja: ez így normális. Ha egy gyereket nem a felvételi írásbelire és szóbelire treníroztak eddig, akkor néha jobban, néha rosszabbul - de jókedvűen - teljesít egy ilyen szituációban. Úgy, ahogy máskor az életben is.
Csak egy példát említek, mert ez kifejezi kisfiam fogalmait a pedagógiáról. Mielőtt az első írásbelire mentünk, ezt kérdezte tőlem: "Mama, ha nem tudok valamit, megkérdezhetem a bent lévő tanártól?" Hát igen. Nagy hibát követtünk el, amikor elhitettük vele, hogy a tanár arra való, hogy ha nem tudunk valamit, elmagyarázza nekünk.
Kisfiam értelmes, okos gyerek. Tanulékony, érdeklődő, amit egyszer elmondtak neki, tudja. Még mindig szeret tanulni. Az már látszik, hogy nem lesz matematikus. De azért még nem hülye. Jó az emlékezete, a vizuális különösen. Szépen és jól rajzol. Időnként el-elolvas egy-egy Verne-könyvet. Két nyelvet majdnem középfokon beszél, ír és olvas. Kiváló helyesíró, kifejezetten jól fogalmaz, szereti a földrajzot, a térképet nagyon jól ismeri. Az is igaz, hogy jó mozgású gyerek, és mint ilyen, ideje nagy részét az általunk eszkábált kerti kosárpalánk mellett tölti.
Restellem, hogy még semmilyen tudomány, de elsősorban a matematika, nem ragadta magával annyira, hogy éjjel-nappal azzal foglalkozna, restellem, hogy nem minden este vesz elő irodalmi olvasmányt. (Néha ugyanis sportújságot olvas, néha pedig a Mi micsoda? sorozat köteteit nézegeti. De mit csináljak? Normális gyerek. Vagy mégsem?
Menjen szakmunkásnak? De sajnos még egy szakma mellett sem kötelezte el magát, mit tegyek? Különben is, úgy hallottam oktatási szakértőktől, hogy későbbre tevődött a szakmaválasztás, és tíz évre kitolódott a kötelező iskoláztatás. Szerintem a valóságban ennek az ellenkezője történik: aki tízévesen nem ment nyolcosztályos gimnáziumba, annak még egy esélye van két év múlva. "Utána resztli marad, aki buta és nem való egyetemre" - sugallja a rendszer.
Érdekes tendencia figyelhető meg: kisfiammal együtt felvételizett néhány langaléta, százhetven, száznyolcvan centis gyerek. Kérdeztem, ezek kicsodák. Kiderült, hogy hetedikesek, nyolcadikosok is jönnek a hatosztályosba, tavaly nem sikerült. Előtte sem, így hát halasztottak egy-két évet, hátha most jobban megy. Elérkeztünk tehát oda, hogy az iskoláskor nem az egyetemi évhalasztás miatt hosszabbodik majd meg, hanem az általános iskolákban halasztanak a gyerekek egy-egy évet, hogy érettebb fejjel megfeleljenek a véletlenségből tizenkét évesre tervezett, majdnem érettségi szintű vizsgán. A megoldás tetszetős. De ezzel az erővel bevezethetnénk a nyolc plusz hat osztályos iskolarendszert, így a munkanélküliség is csökkenhetne, és a hátrányos helyzetűek is több időt tölthetnének az iskolapadban.
Czike Bernadett
