XX. századi zsidó sors

Huszonnyolc év Szibériában

  • Váradi András
  • 2016.05.21 12:04

Tudomány

A Habsburg-monarchia egykori keleti végeiről kitelepítés a Gulagra, majd kitelepülés Dél-Amerikába, utóbb az Egyesült Államokba. Összetört és újraépített identitás. Egy nagy utazás térben és lélekben.

„Tizenöt éves voltam, amikor megfordult velem a világ. Tótágast állt körülöttem minden, hiába próbáltam homokba dugni a fejem. Minden, ami addig én voltam, megsemmisült.” Washington közelében, egy árnyékos kertben hallgatom a romantikus nevű amerikai orvosnő, Ljuba V. élettörténetét. Ljuba valamennyi szláv nyelvben használatos női keresztnév, a l’ub szótőből származtatható, amelyből a szerelem, szeretet szavak erednek.

 

A küldemény

A fordulat 1966-ban történt. Ljuba szüleivel a szibériai Tyumen városában élt, ő volt a gimnázium legjobb tanulója, Komszomol-titkár, ifjúkommunista, aki óriási szerencsének tartotta, hogy szovjet embernek született. Büszke volt, hogy hazája diadalmaskodott a Nagy Honvédő Háborúban, hogy legyőzte az Egyesült Államokat az űrversenyben, hogy a szovjet csokoládé a legjobb a világon, és tudta, hogy fényes jövő áll előtte, híres szovjet orvos lesz! Egy vasárnap reggel tyumeni lakásuk konyhájában az apja a fafűtéses tűzhelynél melengette a kezét, amikor a postás kopogott. Különösen fontos csomagot hozott, ez magyarázta a vasárnapi kézbesítést: nagyobb könyv méretű küldeményt vastag barna papírba csomagolva, lepecsételve. Belül hivatalos iratok, fényképek – a belső borítékokon is pecsétek. New Yorkban adták föl őket; s külön levél szólt arról is, hogy a fotók és az iratok hiteles másolatai az eredetieknek, amelyek egy New York-i szervezet irodájában vannak letétben. Ljuba apja sírni kezdett, a keze remegett. A régi fényképek, a születési bizonyítványok, házasságlevelek azt bizonyították, hogy több mint huszonöt év után a család megtalálta őket. Ljuba úgy érezte, szülei már várták ezt a csomagot, csak neki nem mondtak semmit.

A Nemzetközi Vöröskereszt szervezetein belül működő keresőszolgálat (International Tracing Service) segítségével sikerült az Egyesült Államokban élő rokonoknak Ljubáékat felkutatniuk. Mindössze 18 évet vett ez igénybe.

Szülei szaggatott elbeszéléséből a lány számára kiderült, hogy ő nem orosz, bár 1951-ben a Szovjetunióban, a nyugat-szibériai Krasznojarszki Terület északi részén, egy Gulag-faluban született. Szüleit, mint a szovjet rendszer ellenségeit, ide deportálták a Vörös Hadsereg által megszállt romániai Bukovinából 1940-ben.

De ha nem orosz, akkor micsoda? Apja és anyja Csernovicból való zsidók. (A város neve magyarul Csernovic – románul Cernăuţi, németül Czernowitz, oroszul Csernovci, ukránul Csernyivci. A városról lásd keretes írásunkat.) A burzsoá, polgári osztály tagjai voltak, módos emberek, „a nép ellenségei”.

 

A Gulagon

Ljuba előtt lassan bontakozott ki a család huszonöt évvel korábban félbeszakadt, őelőtte titokban tartott élete. Hétvégeken szinte egész nap az asztal körül ültek, apja és anyja felváltva meséltek. Ljuba eleinte ellenségesen, az el nem fogadás dacával hallgatta őket. A legnehezebb az volt, amikor nemcsak megértette, hanem át is élte, hogy ő valóban más, mint akinek az életét addig élte. Továbbra is iskolába kellett járnia, lelkes Komszomol-titkárként kellett viselkednie. Senki nem tudhatott arról, amit szülei neki elmondtak.

Anyja, Liza, dúsgazdag család lánya, „zsidó hercegkisasszony” volt, vidéki kastéllyal, erdőkkel, földbirtokkal és nagy városi házzal. Az apa, Georg, szegény családból származott, önerőből, óriási erőfeszítések árán végezte el a jogi egyetemet Bukarestben, majd Csernovicban állt a saját lábára. A társadalmi, vagyoni különbségek okozta nehézségeket és Ljuba anyai nagyanyjának ellenállását leküzdve házasodtak össze 1939-ben. A nagyanya az erős akaratú lányának, Lizának nem mert ellentmondani, de kikötötte, hogy a család társadalmi rangjának megfelelő esküvőt kell tartani. Több száz vendéggel és oly horribilis költségekkel, ami – reményei szerint – a vőjelöltet visszariasztja (a költségeket fele-fele arányban állták a házasulandók). De Ljuba apját nem lehetett eltántorítani, mindenét eladta, bankkölcsönt vett fel, és a frigy létrejött. Az anyós pedig megenyhült, vejét ettől kezdve respektálta.

A férfi ügyvédként praktizált, méghozzá sikeresen, állást vállalt a városházán is, és a helyi szociáldemokrata párt felkérésére baloldali mozgalmárokat védett a bíróság előtt.

A Vörös Hadsereg 1940-es bevonulását az apa így világította meg a lányának: „Egyik napról a másikra ország nélkül maradtunk. Minden utat lezártak, nem volt hová menni.”

A fiatal pár és az anyós az első, Csernovicből a Szovjetunió felé tartó deportálóvonatra került. Tízezren voltak ebben a több szerelvényből álló transzportban. Fejenként egy bőrönd ruhát és egy bőrönd élelmiszert vihettek magukkal. Többhetes vonatozás után valahol, már az Urálon túl, a vonat éppen egy állomáson vesztegelt, amikor egyenruhások jöttek feltűzött szuronnyal, és a férfiakat leparancsolták a kocsikból. Sorba állították őket a peronon, majd a vonat az asszonyokkal lassan elindult. Liza felfogta, hogy elszakítják a férjétől, az ablakhoz rohant, és a férje bőröndjét kihajította. Csak másnap vette észre, hogy saját táskáját dobta ki, tele női ruhákkal. A kidobott bőröndben csecsemőruhák is voltak, Liza hetedik hónapos terhes volt.

Liza és az édesanyja pár napi vonatozás és félnapi szekerezés után egy Gulag-faluba került, itt született Ljuba jó tíz évvel később. Három hónappal odaérkezésük után megszületett a kisfiú, aki pár hetes korában meghalt. A deportáltak nehezen, de átvészelték a telet, Liza kora tavasztól majd öt éven át lovas postás volt. Kislány kora óta lovagolt a birtokukon, most legalább valami hasznát vette az úri sportnak.

Georg egy másik táborba került, mint évekkel később kiderült, nem több mint 200 kilométerre attól a helytől, ahol a felesége volt. Fakitermelésen dolgozott, rettentő nehéz körülmények között, az éhhalál határán. A foglyok időnként kaptak egy darab szalonnát, amit ő hívő zsidóként nem evett meg, hanem félretett. A szalonnával „vásárolta be magát” abba a helyzetbe, hogy kihallgatást sikerült kieszközölnie a tábor egyik parancsnokától. Előadta, hogy Csernovicban 1939-ben a szociáldemokrata párt megbízásából huszonkilenc egyszerű parasztembert védett, akik egy Buzovica nevű faluból jöttek a városba, és szovjet propagandaanyagot hoztak magukkal. Ezeket a könyveket a szovjet–román határon át csempészték be az országba. A vádlottak enyhe büntetést kaptak az – akkor még valamit jelentő – jogi érvelés hatására, miszerint könyvet olvasni nem bűn. Tehát, erősködött Georg, ő nem a szovjet rendszer, a kommunizmus ellensége. Jegyzőkönyvet vettek fel, de semmi sem változott. Majd három évvel később, 1943 őszén hívatták a parancsnokságra. Hivatalos végzést olvastak fel előtte, miszerint politikai fogoly státusza megszűnt, de mint a Szovjetunióval hadban álló ország (Románia) állampolgára továbbra is csak a kijelölt helyen tartózkodhat. A végzést kézhez kapta, új személyi igazolványt állítottak ki neki. Megmutatták a csernovici bírósági jegyzőkönyvek fotókópiáit. Ettől kezdve az élete könnyebb lett, a fakitermelésen dolgozott továbbra is, de nagyobbrészt már irodán számolta a köbmétereket, meg hogy hány vasúti talpfa jön ki a heti kitermelésből.

Hihetetlen, de a szovjet bürokrácia malmai a háború idején is őröltek. Amikor 1941-ben Csernovicból kivonultak, a levéltári iratokat is magukkal vitték. Lassan, de korrekt módon kivizsgálták Ljuba apjának ügyét. A cári titkosrendőrség, az Ohrana sem a gyorsaságáról, hanem az alaposságáról volt híres.

Georg ekkor a felesége utáni nyomozásba kezdett. Röpke két év alatt, bő öt évvel azután, hogy az ismeretlen pályaudvaron elszakították őket egymástól, a férfi egyszer csak megjelent Liza falujában, elé állt, egymásra néztek. Az asszony egészen lassan azt mondta: „Mindig tudtam…”

 

Újra úton

Pár év múlva az egész család mentesült a politikai elítélti státusztól, de a kis Gulag-faluban kellett maradniuk. Ide született Ljuba 1951-ben, a közeli városka szülőotthonában. Apja egy héttel a szülés után jött, hogy hazavigye az újszülöttet és a feleségét. Nem engedték fel az osztályra, a főbába ment le hozzá, és a kertben közölte vele, hogy Lizánál tuberku­lózist találtak, nem engedhetik haza, innen egyenesen egy tüdőszanatóriumba kerül. Viszont a csecsemőt az apa hazaviheti. Georg rettenetesen kétségbeesett: hogyan fogom táplálni a gyereket? – kérdezte a szülésznőtől. Az asszony a köpenye zsebébe nyúlt. „Itt szült nálunk pár napja egy asszony, ebben a faluban lakik, ez a neve – adta át a cédulát. – Meghalt a gyereke kétnapos korában. Vigye oda hozzá a magukét, biztosan tudja majd szoptatni!” Georg a könnyeit nyelte, és csak bólogatott. „Ki kell töltenem az anyakönyvi papírokat, a felesége azt mondta, magától kérdezzem meg, mi legyen a kislány neve.” „Ljuba – mondta az apa. – És nagyon kérem, mondja meg ezt a feleségemnek! Ljuba.”

A csecsemő öt hónapos koráig a szoptató-nevelőanyjánál volt, egész télen át. Aztán hazakerült, Liza is hazajött a szanatóriumból. Ljuba ötéves volt, amikor a városba, Tyumenbe költöztek. Szovjet kislánynak nevelték. Semmit sem tudott arról, honnan származnak, hogy az Egyesült Államokban rokonaik élnek – miközben az oda emigrált nagybátyja lázasan kerestette őket a Vöröskereszttel.

Jóval később derült ki, hogy Ljuba nagyanyja, aki végig velük lakott, egyszer rászánta magát, és visszament Csernovicba. A város Ukrajna, tehát a Szovjetunió része volt, ennek ellenére csak nagy nehézségek árán lehetett odautazni. Megkereste a városi házukat. Egy férfi jött ki a kapun, tőle kérdezte, hogy nem tudja-e, mi történt azokkal, akiknek a háború előtt ez volt a házuk. Az idegen rátámadt: „Mit keres maga itt? Örüljön, hogy nem döglött meg! Mindahányuknak meg kellett volna dögleniük. Takarodjon innen!” Az idős asszony sokkot kapott, elvánszorgott a pályaudvarra, és visszavonatozott Szibériába.

Ljuba életének két legnehezebb éve következett az iratcsomag megérkezése után. New Yorkban élő rokonaik „ki akarták váltani” őket. A szovjet állam akkor már hébe-hóba engedélyezte az ilyesfajta családegyesítési kivándorlásokat, de nem az Egyesült Államokba. A család másik ága Kolumbiában telepedett le. Végül Ljubáék oda vándorolhattak ki két év huzavona után. Georgot persze rögtön kitették az állásából. De a lánynak közben iskolába kellett járnia, mintha mi sem történt volna. „Az utolsó évben nem én lettem az iskola legjobb tanulója, pedig én nyertem meg a legtöbb tanulmányi versenyt. Az a fiú, aki az évzárón a díjat kapta, a színpadról egyenesen odajött hozzám, és a nyakamba akasztotta az érmet.”

Ősszel már Bogotában voltak. Ljuba a következő évben a bogotái orvosegyetemre iratkozott be, valóban orvos lett belőle. Onnan ösztöndíjjal az Egyesült Államokba került. Szülei Kolumbiában maradtak, Georg itt írta meg élettörténetét, spanyolul; annak a címét viseli ez az írás is. Az emlékirat azzal kezdődik, hogy kizárólag a család számára készült, kiadni nem szabad…

Ljuba anyja élete utolsó éveit a lánya közelében, Washingtonban töltötte. Műtét előtt állt, már jóval túl a nyolcvanon. „Orvos vagyok, odaengedtek hozzá az operáció előtt. Tudtam, még legalább egy óránk van, mielőtt betolják a műtőbe. Megfogtam a kezét: »Anyám, ugye, tudod, a te korodban nem lehetünk biztosak a műtét kimenetelében. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom, hogy mindent, amit még nem mondtatok el nekem, elmondj. Igaz, hogy volt egy tíz évvel idősebb bátyám? Igaz, hogy apa péntek délutánonként nem sétálni járt ki az erdőbe, hanem jó zsidóként imát mondani egy bokor menedékében?« Nagyon sok mindent tudtam akkor meg tőle. Egy évvel élte túl a műtétet. De soha többet nem beszéltünk a régi dolgokról.”

Határvidék

A XIX. században Bukovina a Habsburg Birodalom része volt, Csernovic virágzó kulturális és kereskedelmi központ; akkoriban „kis Bécsnek” is nevezték. A Habsburg-uralom és nem kis részben az itt élő zsidó polgárság hatására német nyelvű újságok jelentek meg, 1908-ban itt rendezték az első jiddis nyelvű konferenciát. 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Észak-Bukovina, benne Csernovic a Román Királyság (Nagy-Románia) részévé vált (egy rövid ukrán tanácsköztársasági intermezzo csak színesítette a történelmi tabló képét). A város lakossága 1930-ra meghaladta a száz­ezret, a legnagyobb etnikumot a magukat zsidóknak vallók alkották (a lakosság mintegy negyede), míg a románok és a németek a lakosság 20-20 százalékát tették ki; lengyelek, rutének (ukránok) éltek még jelentős számban a városban. Észak-Bukovinát, a Hertzai Területet és Besszarábiát a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktum keretében 1940 nyarán annektálta, Csernovicbe bevonult a Vörös Hadsereg. Nem ismert a megszállt területekről a Szovjetunióba deportáltak pontos száma, de egészen biztosan százezrekre tehető. A csernovicieket részben a nyugat-szibériai Gulagra, részben pedig Kazahsztánban vitték. Becslések szerint a deportáltak mintegy fele néhány hónapon belül elpusztult.

Egy évvel Észak-Bukovina annektálása után, 1941 júniusában Románia Magyarországgal és Olaszországgal együtt csatlakozott a hitleri Németországhoz, és hadat üzent a Szovjetuniónak. Pár héten belül, még 1941 nyarán kiszorították a Vörös Hadsereget a megszállt országrészekből, a még ott talált zsidókat a Dnyeszteren túli területekre deportálták, ahol a többségüket megölték.

Neked ajánljuk