1909 és 1912 között, Bárczy István polgármestersége alatt látványos iskolaépítési program zajlott Budapesten. A külső kerületekben, a fővárosba áramló, jobbára szegény sorsú tömegek lakókörzeteiben ekkorra már elviselhetetlenné fokozódott a helyhiány, volt, ahol száznál is több tanuló zsúfolódott össze egy-egy osztályteremben. A program egyrészt magán viselte a szükséghelyzet nyomait, hiszen felhúztak eleve ideiglenesnek szánt épületeket is: a barakkiskolákat szállítható és újból szétszedhető elemekből állították össze. Másrészt és döntően mégiscsak a hosszú távú, tágkeblű szemlélet, az új iránti fogékonysággal elegyes konzervativizmus sugárzik ezekből az épületekből, amelyek Kelenföldtől Óbudáig, a Külső-Józsefvárostól Angyalföldig karaktert adtak a kerületeknek erőteljes tömbjeikkel, tiszteletet parancsoló tágasságukkal, amelybe úgy szippantották be a tanulókat a ma már többnyire szűkösnek tűnő bejáratokon, hogy a külvilágtól némiképp elszigetelten, mondhatni, zavartalan elkülönültségben okosodhassanak a tudás erődítményeiben. A különféle díszítőelemeket, mozaikokat, domborműveket, azóta tönkrement falfestményeket a kor ismert, távolról sem konzervatív szemléletű művészei készítették Beck Ö. Fülöptől Bíró Mihályig és Márffy Ödönig.
A részben elemi, részben polgári (a mai 5-8. osztálynak megfelelő) iskolákat mind egyedileg tervezték a kor jeles építészei, és előírás volt, hogy a három év alatt felépített közel ezer tanterem mellett kellő játszó- és pihenőterület is rendelkezésre álljon. (Az iskolák egy részéhez óvoda is tartozott.) Ha az adott telek nem érte el a kellő méretet, emeleti és tetőteraszokat alakítottak ki, és ezek hangulatos, jellegadó elemei voltak az épületeknek. Aztán ott voltak a különféle szertárak, tornatermek, esetenként fürdők a sanyarú lakásviszonyok között élő tanulóknak. Szolgálati lakások - sok szobával az igazgatónak, szoba-konyhás a pedellusnak.
Ezeket az iskolákat ábrázolják tehát Erdélyi Mór fotográfiái, amelyek közvetlenül az építkezések befejezése után készültek. Úgy tűnik, hogy egy hivatalos felkérésre készült részletes dokumentáció részleteit látjuk, amely a program nagyszerűségét hivatott bemutatni a nagyközönségnek. Hogy milyen nagyközönségnek? Erdélyi Mór, aki 1891-ben nyitotta meg önálló műtermét, egyfajta népnevelő hevülettől eltelve a látható világot a maga extenzív teljességében akarta bemutatni: "az összes tudományos és társadalmi ismeretek történetét, fejlődését, jelenét (...) vetített, decorativ és kinematografikus képekben (...), oly tökéletes vonzó és szórakoztató formában, hogy közönségünk minden rétegének ízlését és tudását fejlesztő, kedvelt szórakozása leszen." Ez olvasható az Uránia Magyar Tudományos Színház egyleti prospektusában, amelyet egy iskolai szemléltetőeszközöket gyártó vállalkozással párhuzamosan irányított. Ezek közé tartoztak az üveglapokra sokszorosított fotók is, amelyek tematikus rendben mutatták be az országot és a világot a nebulóknak. A tudományos színházban (a Rákóczi úton, a mai Uránia moziban) vetített képes előadásokat lehetett hallgatni "az égi testek chemiai összetételéről", a májusi fagyokról, a dobsinai jégbarlangról vagy arról, hogyan lesz a tojásból csirke. Aligha kérdéses, hogy Erdélyi őszinte lelkesedéssel járta be az új budapesti iskolákat, a magasabb ismeretek felé vezető út kiinduló pontjait.
Irtózatos mennyiségű fotót készített, de csak azok a felvételei élték túl a 20. századot, amelyek még életében közgyűjteményekbe kerültek. Bármennyire részleges a Kiscelli Múzeumban kiállított tematikus életműtöredék, mégis jól mutatja Erdélyi hűvösen derűs, tartózkodó fotográfusi modorát. A képek többsége üres tereket ábrázol, a belső terek célszerű rendjét és emelkedettségét. De látunk közelképeken futballozó külvárosi gyerekeket, tornaórát, ahol a vigyázzba merevedett tanulók úgy markolják a tornabotot, mintha fegyver volna. A kiállítás címadó képén a Kertész utcai polgári fiúiskola (ide járt Rejtő Jenő is) fekete harisnyás, rövidnadrágos, vastag zakós tanulói egy tetőteraszon ülnek, szemlátomást vadonatúj rajzbakokon, a feladat pedig: a kúp. Középtájon ott is áll a lerajzolni való idom, amire oda-odapillantanak a fegyelmezett, lenyalt frizurás ifjoncok. A jelenetet a kiállítótérben megismétlik, itt is van kocka, kúp, sőt gömb, körben rajzbakok, és aki akarja, valóban leülhet rajzolni. Két tárlóval meg a korabeli iskolai hangulatot idézik: plajbász, palatábla, spongya, tollszár, bizonyítvány, "Csengery-irka", "Nemzeti" rajzszeg.
Az mondjuk nem volna baj, ha látnánk néhány iskolaalaprajzot is. Ilyenek hiányában magának a valóságnak a tanulmányozása mellett döntünk, behatolunk a közeli Kiscelli utcai iskolába, hogy megvizsgáljuk, mi maradt a hatalmas épület egykori tetőteraszaiból, amelyek fölé egyemeletnyit megemelve ácsolták egykor a tetőt. Azt tapasztaljuk, amitől tartunk: a tető sincs már meg, az egykori terasz most lapostetőként funkcionál, a régi korlátok még állnak, de a feljárót elbarikádozták. Maga az egykori elemi iskola is megszűnt, egy főiskola bérli az épületet. A tornateremből labdajáték zaja hallatszik, de a szertárból a tornabotokat alighanem már évtizedekkel ezelőtt kiselejtezték. Viszont mintha még mindig ott volna a levegőben az a komor, lenyomó iskolahangulat, amit Erdélyi olyan ügyesen ki tudott szellőztetni a képeiből.
Kiscelli Múzeum, június 22-ig
