Interjú

„Jelet akart hagyni” - Rainer M. János történész Nagy Imréről

Tudomány

Úgy tűnik, nem tud mit kezdeni Nagy Imrével a hivatalos emlékezetpolitika. Az 1956-os Intézet igazgatójával a mártír miniszterelnök forradalmi szerepéről és az emlékét körülfonó hallgatásról beszélgettünk.

Magyar Narancs: Korábban Nagy Imre megkérdőjelezhetetlen hőse volt az ’56-os forradalomnak, 1989-es újratemetése a rendszerváltás emblematikus eseménye. Indokolt volt a pátosz?

Rainer M. János: Tekintélye a rendszerváltás előtt, az emigrációban sem volt teljesen egyértelmű, már akkor is voltak ‘56-nak olyan történetírói, akiket zavart a nyilvánvaló kommunista háttere, de haláltörténete a forradalom folyamatában betöltött jelentőségét akkor még megkérdőjelezhetetlenné tette. Az bizonyos, hogy a ’89-es újratemetés egy jelkép erejű, katartikus pillanat, ami teljesen összefonódott a rendszerváltással. Azonban már akkor is várható volt, hogy azokról az ellentmondásokról, amelyekről – különböző okokból – sem itthon, sem az emigrációban nem beszéltek, előbb-utóbb beszélni kell, s ezekről még vita is lehet. Életútja tálcán kínálta a vitás pontokat, hogy csak a szovjet emigrációban kifejtett tevékenységét vagy az 1950-es évek elejének mezőgazdasági politikáját említsem. (Lásd erről szóló cikkeinket: Nagy Imre ismeretlen élete 1–3., Magyar Narancs, 2008. október 9., 16. és 23. – a szerk.) De forradalmi szerepével kapcsolatban is lehetségesek ellentmondások. Például, hogy megértette-e egyáltalán, mi történt itt október 23. után, vagy hogy a külpolitikai lépései mennyire voltak elhibázottak.

MN: Voltak ilyen viták?

RMJ: Amikor 1991-ben megjelent a Tankönyvkiadó gondozásában az első rendszerváltás utáni népszerű-ismeretterjesztő összefoglaló a forradalomról, Tőkéczki László írt Túl közeli történelem címmel egy bírálatot róla, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy túlságosan kihangsúlyozza a kommunisták, az értelmiség és Nagy Imre szerepét, miközben véleménye szerint ez a szerep defenzív volt, 1956 igazi főszereplője a fegyveres felkelő, vagy­is nem egy konkrét személy. A könyv szerkesztője, Litván György visszautasította ezt a bírálatot azzal, hogy addig sem itthon, sem az emigrációban nem volt lehetőség a forradalom társadalomtörténetét kutatni. A kiábrándult kommunista értelmiség valóban nem játszott vezető szerepet október 23. után, de Nagy Imre kormányfőként azonosult a forradalommal. Ekkor elkezdődött egy dialógus. Komoly, tudományos vita azonban nem volt arról, hogy van-e a forradalomnak főszereplője, és ha van, akkor az Nagy Imre volt-e – ahogyan a magyarországi szovjet típusú rendszer történetének egy sor más kérdéséről sem.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Annak idején alig esett szó arról, hogy mit tett vagy nem tett november 4. előtt, és ez később sem került gyakran elő. Hogyan jellemezhető az ő forradalmi szerepe?

RMJ: Nagy Imre tartott a forradalomtól. Október 23-án este úgy ment a Parlamenthez beszédet tartani, hogy orvosolni tudja a helyzetet. Előtte a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának felhatalmazását kérte – s meg is kapta –, abban a hitben, hogy ha megígéri a tömegnek, hogy másnap a pártvezetés változásokba kezd, akkor a tüntetés békésen véget érhet. Az lebegett előtte – és ez október 23. után sem volt másképp –, hogy radikális reformok révén visszatérnek az 1953-as kormányprogram továbbfejlesztett változatához, amit legfeljebb kiegészít majd a magyar nemzeti függetlenség kérdésének felülvizsgálata. Elképzelései a szovjet típusú rendszer alapjait nem érintették. Meggyőződése szerint a tömegmozgalom azért radikalizálódott, vált forradalmivá, mert a reformintézkedések elmaradtak. A forradalom első napjaiban tanácstalan volt, próbálta értelmezni a helyzetet. Némi túlzással azt lehet mondani, hogy ez az értelmezési bizonytalanság egészen a haláláig tartott. Pedig Nagy, a kommunista politikus számára (de marxista gondolkodóként is) nagyon fontosak voltak a definíciók. Október végéig megkötötte a tűzszünetet, elérte, hogy kivonják a tűzvonalból a szovjet csapatokat, hogy új kormányprogram, sőt többpártrendszer legyen, ám ő továbbra sem volt képes pontosan értelmezni, mi történik körülötte. Ugyanezt próbálta megfejteni a száműzetésben – legalábbis ez derül ki a feljegyzéseiből. Legfeljebb annyi különbséggel, hogy immár megpróbálta a saját szerepét összekötni az eseményekkel. Nagyon jól tudta, hogy ezért felelősségre fogják vonni, és meg fogják ölni.

MN: Mitől volt ebben annyira biztos? Hiszen ő a „körön belül” volt.

RMJ: Épp ezért. Ismerte a párttörténetet, és tudta, hogy ennél jelentéktelenebb nézetkülönbségnek is mi a szokásos elintézési módja: per, halálos ítélet, kivégzés.

MN: Sztálin idejében. De közben megtartották a Szovjetunióban a XX. kongresszust, Magyarországon rehabilitálták Rajkékat.

RMJ: Ez igaz, de akkor senki nem tudhatta, hogy érvényben vannak-e még a XX. kongresszus határozatai. Az sem mellékes, hogy 1957 júniusában puccsot kíséreltek meg Hruscsov ellen, éppen a keményvonalas sztálinisták, Molotov, Kaganovics…

MN: De nem miattuk végezték ki. Mai tudásunk szerint menthette volna az életét?

RMJ: Talán ha november 4-én azonnal Kádár és a szovjet intervenció mellé áll, akkor igen. De ez sem biztos – mert bűnbak akkor is kellett volna. Ő azonban kitartott forradalom alatti döntései mellett, Kádár pedig szinte mániákusan le akart számolni vele.

MN: Elmondható, hogy életének utolsó hónapjaiban tudatosan készült a mártírhalálra?

RMJ: Nem tudom, hogy arra lehet-e készülni, de az kétségtelen, hogy számolt a halállal. Jelet akart hagyni, el akarta mondani a történetét, de az utolsó pillanatig rejtély volt előtte, hogy mi is volt ez a forradalom.

MN: Miért?

RMJ: A nemzeti függetlenség tartalma teljesen világos, vállalható volt neki, de haláláig meggyőződéses kommunistaként nem tudta eldönteni, hogy mi a helyzet a szocializmussal. Olyan megreformált szovjet rendszert tudott elképzelni, amelyben továbbra is tervgazdálkodás van, állami vagy köztulajdon – ez a kettő nem ugyanaz, de itt sem volt határozott elképzelése –, ugyanakkor kistulajdonon alapuló mezőgazdaság, népjólét, ingyenes egészségügy, szociális vívmányok – a végső cél pedig a kommunista társadalom.

MN: És ehhez passzolt volna a többpártrendszer?

RMJ: Szerinte igen. Snagovi feljegyzéseiben is hangsúlyozza ezt mint történelmi szükségszerűséget, ám ugyanígy a kommunista párt vezető szerepéről is írt – ami feloldhatatlan ellentmondás. Még a kihallgatóinak is ezt adta elő, hozzátéve, hogy bizonyos abban, hogy a magyar nép megértette volna: tudnak a kommunisták tisztességes módon is politizálni, és képesek lettek volna az országot tovább vezetni a szocializmus útján. Noha ez nyilvánvaló utópia volt a részéről, ne feledkezzünk meg arról sem, hogy korábban, gyakorló politikusként cseppet sem volt jellemző rá az álmodozás.

MN: Nem lenne fontos egyértelműen tisztázni Nagy Imre szerepét, történelmi jelentőségét?

RMJ: Nagy Imre szerepe, jelentősége szerintem világos. Elmélyült, tudományos diskurzusok ma a történészszakma belső világában folynak. Ha a történelem széles nyilvános térben jelenik meg, az ún. public history, a média nyelvén szól, törvényei szerint működik. A tudomány belső világa ma nem érdekes. Nagy körül is voltak „ügyek”: előkerült például az NKVD-informátori szerepéről szóló történet, vagy az a pletyka, hogy részt vett a cári család kivégzésében. Ezek az állítások szenzációt keltettek – tudományos cáfolatuk vagy mérlegelésük, kritikai megértésük viszont nem.

MN: Hogyan alakult Nagy Imre emlékének pártpolitikai célú felhasználása?

RMJ: 16 évvel ezelőtt úgy fejeztem be a róla szóló könyvemet, hogy az emlékezet, ami 1989. június 16-án egységesnek tűnt, széttartóvá változik. Nagy Imre alakja bekerült a magyar politikai nyelv historizáló hagyományába, és a rendszerváltás utáni töredezett, majd kettészakadt politikai élet világába. Amíg Nagy Imre és ’56 ebben a térben useable past, „használható múlt” volt, addig szerepelt a politikai diskurzusban, és a szemben álló felek logikája formálta a róla alkotott képet. Ennek persze semmi köze a tudományhoz. A politikai közbeszédben egy darabig forgatták ezt a fegyvert, aztán valahogy ez is elhalványodott.

NM: Ez azt jelenti, hogy el kell felejteni Nagy Imrét?

RMJ: A 90-es évek közepén a Fidesz egyik programjában – dokumentálandó az addigra beérett fordulatukat – szerepelt egy történeti leírás is, mely szerint az 1956-os reformkommunisták, tehát Nagy Imre és köre tulajdonképpen nem akart mást, mint hogy a rossz börtönőrök uralmát a jó börtönőrök uralma váltsa fel. Ez egy nagyon erős kép, ami teljességgel hazug. Ezzel akarták leválasztani a forradalom történetéről az akkori baloldalt, de aztán nem erőltették különösebben.

MN: Talán azért, mert Orbán Viktort éppen Nagy Imre temetésén ismerte meg az ország?

RMJ: Lehetséges. Mindenesetre a sztorinak, mely szerint Nagy Imre legfeljebb a jó börtön­őr, nem lett folytatása. Lehetett volna, mégsem lett. A Fidesznél elég hamar rájöttek arra, hogy a vulgáris és aktuális antikommunizmus kiválóan használható ellenfeleikkel szemben, akik természetesen sohasem voltak kommunisták. Ezt nagyszerűen rá lehet építeni 1956-ra, még inkább a szovjet típusú rendszer sérelemközpontú emlékezetére. A jobboldali emlékezetpolitika a mai napig ez, és tegyük hozzá: ez meglehetősen sikeres és elfogadott konstrukció. Vele szemben korábban legfeljebb a viszonylag kiegyensúlyozott, de nem túlságosan erőteljes liberális történeti identitásképzés állt, illetve a szocialisták kényszeredett hallgatása. Utóbbit csupán egyszer, 2006 körül törte meg Gyurcsány Ferenc, aki azt mondta, hogy a pártjának választania kell Kádár és Nagy Imre között. Valódi kérdés, de a válasz csak kényszeredett hallgatás volt.

MN: Mondhatjuk azt, hogy a Fidesz emlékezetpolitikájában Nagy Imre „szóra sem érdemes”?

RMJ: Inkább kellemetlen. A jelenlegi hivatalos álláspont szerinti magyar történelem tulajdonképpen diszkontinuus. Ki van metszve belőle az 1944–1990-ig, olykor a 2010-ig tartó időszak, szerintük ez egy több évtizedes sötét szakadék, ami nem szorul semmiféle értelmezésre, amit a magyar társadalom egyszerűen csak elszenvedett. Ebben a sötét lyukban 1956 legfeljebb fáklya, ami felvillan. Nincs sem előzménye, sem következménye, kivéve az erkölcsit, amely „hatalmas súllyal zúzza szét a kommunista fenevadat” – post festa, 1989 után. Ebben a konstrukcióban egy kommunista hős – márpedig Nagy Imre az volt és az is maradt – roppant zavaró tényező, mert a kommunisták a „sötétség erőit” képviselik. A mai emlékezetpolitikai hiperaktivizmusban ezért nincs különösebb helye Nagy Imrének. Vannak állandó témák, pél­dául a bűn és a felelősségre vonás kérdése, aminek a Biszku-per a csúcsteljesítménye, mivel teljesen összefésülhető az ő történelemképükkel. Nagy Imréről nem kell semmit beszélni, legfeljebb azt, hogy ő is csak egy áldozat volt, mint bárki más.

MN: Ennek azért ellentmond, hogy tavaly a Schmidt Mária vezette Kommunizmuskutató Intézet honlapján egy olyan rövid Nagy Imre-életrajz szerepel, amellyel kapcsolatban a Nagy Imre Társaság – köztük ön is – 23 pontos hibajegyzéket juttatott el az intézetnek. Mi történt ez után?

RMJ: A levelünkre nem válaszoltak, de pár nappal később leszedték ezt az életrajzot, és kicserélték egy sokkal korrektebbre. Ám ez csak rövid ideig maradt így, mert újra visszatették a régi, hibás változatot – ami egyébként egy huszonöt évvel korábbi életrajz digitalizált változata; természetes, hogy sok benne a hiba és a hiány.

MN: Önök erre nem léptek semmit? Mégsem egy privát blogról van szó, hanem egy olyan közalapítvány honlapjáról, amit a kormány támogat. Ma is ezt olvashatjuk.

RMJ: Mit léphettünk volna? Láthattuk, van nekik korrekt életrajzuk is, két napig meg is mutatták, aztán meg valószínűleg úgy döntöttek: „Nehogy már azt higgyék ezek, hogy mi itt meghátrálunk!” Mindez egyszerre vicces és roppant szomorú. Itt van ez jelentős költségvetésű intézet a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány keretében, és ahelyett, hogy a munkájukat végeznék, ezzel szórakoznak.

MN: Ha megtehetik. Schmidt Máriát a jövőre esedékes 60. évforduló kormánybiztosának nevezték ki. Mire számíthatunk?

RMJ: Fogalmam sincs. Nyilván lesz valamilyen emlékezetpolitikai üzenet, a legvalószínűbb forgatókönyv, hogy a forradalom évfordulója alkalmat ad a sérelemközpontú történet elbeszélésére, az áldozatok felmutatására az egyik oldalon, és a bűnösökére a másikon. 1956 hálás téma ebből a szempontból, hiszen az előzményeit könnyű felfűzni az ötvenes évek elejének terrorhullámára, a következményeit pedig az 1960-as évek elejéig tartó másikra.

MN: Elképzelhető, hogy Nagy Imre a bűnösök oldalára kerül?

RMJ: Ezt azért még ebben a helyzetben sem tudom elképzelni.

Neked ajánljuk

A szemfényvesztő

  • Rév István

A kora ötvenes évek egyik reggelén (április 4-én, hazánk felszabadulásának ünnepén, vagy talán május 1-jén, a munkásosztály nagy harci seregszemléjén, lehet, hogy éppen november 7-én, a nagy októberi forradalom évfordulóján) reménytelenül esett az eső (vagy fagyos szél fújt és hullott a hó). A rádióbemondó ismerős hangja azzal kezdte a híreket, hogy gyönyörű napsütésre ébredt az ország, mintha jókedvében a természet is ünneplőbe öltözött volna a nagy ünnepen.

Ártók

  • TPP

Dúsgazdagék esküvője a világ (jelen esetben Mexikóváros) többi részétől társadalmi és fizikai értelemben is elzárt, erődszerű villában.

Dobozok közt

  • - köves -

A Fontos Filmek (igaz történet, komoly igazságtalanság, komor hangvétel, megrendült taps, állófogadás Beverly Hillsben) két gyakori szereplője a hatalom megnyomorította kisember és az ügyét felkaroló, lelkiismeretes ügyvéd. Ők most a guantánamói fogolytáborban méregetik egymást az egyik olyan helyiségben, amit történetesen nem a fogvatartottak kínzására rendeztek be.

Az ellenállás melódiája

  • Bacsadi Zsófia

Az amerikai vidék, a Közép-Nyugat lakói, a „fehér szemét”, a redneckek (mindenki vérmérséklete szerint válogathat a rendelkezésre álló kifejezések között) sokáig az iszonyat, a jelenben velünk élő barbárság és elmaradottság jelképei voltak az amerikai filmben (A sziklák szeme; Gyilkos túra; A texasi láncfűrészes mészárlás).

Azok a pesti éjszakák!

  • Sándor Panka

Reisz Gábor érdekes formát választott első színházi rendezéséhez. A helyszín a Trafó frissen felújított kávézója, a Trafik, a leszűkített játéktérnek megfelelően a nézők száma is csökkentett. A színészek az asztalok között járkálnak, sőt az utcát is „elfoglalják”. A kávézó egyben nézőtér, színpad és díszlet is.

Senki földjén

Szegény Mikes Kelemen! Ha az utókor kíméletlenségét a félresikerült stílusimitációkban lehetne mérni, Rákóczi fejedelem kamarása alighanem országos rekorder lenne.

„Közben röhög rajtunk”

  • Soós Tamás

„Ha már az is gond, hogy valaki meleg, akkor mi hadd legyünk már heti két órában műhomokosok” – vallja a Dope Calypso. Az együttes június végén hozza ki Tears to Freshwater címmel a szintis powerpop felé elmozduló új lemezét. Sarkadi Miklós énekes-gitárossal és Kelemen László gitárossal a káoszos lemezírási folyamatról, a most különösen aktuális queer esztétikáról és a magyar zenekarok nemzetközi lehetőségeiről is beszélgettünk.

Asztaltársak

A Létbüfében egy asztalhoz vetődik a költő, a zeneszerző és az énekes. Nem tudni, hogy mit isznak, de egy pillanat alatt szót értenek egymással. Egyikük még a baby boom szülötte, a másik kettőt már az X generáció könnyezte ki, mint igazgyöngyöt a kagyló. Mindhármuknak van némi tapasztalata csalatásban és fenében, és úgy lépnek túl e mai kocsmán, hogy előttünk is kitárják a kocsmaajtót.

Nyelvvilág

  • Toroczkay András

Az ördögcérna maga a burgonyafélék családjába tartozó lombhullató cserje. Itt líciumként emlegetik, de hívják még farkasbogyónak vagy gojibogyónak is, és a regény világán belül a kisebbrendű idő- és dimenziókapuk (ha jól értem) jelenlétét jelzi.

Sűrű, sötét erdő

  • Melhardt Gergő

Nem emlegetik, nem írnak róla, egyetemen nem tanítják. Nincs róla semmi elnevezve, kötetei nehezen beszerezhetők, nem olvashatók online. Nem túlzás: a teljes és végleges elfeledéstől mentette meg a mostani (első) össz­kiadás ezt a nagy életművet. De milyen is ez az életmű? Mik a költészeti értékei? Meg tud-e ma szólítani minket, és ha igen, hogyan és mivel?

Doktor Faustus labirintusa

Balázs csodálatra méltó szörnyeteg volt. Briliáns társalgó, hihetetlenül szórakoztató asztaltárs. Reneszánsz fejedelmi udvarokban gennyesre kereste volna magát csak azzal, hogy szóval tartja a művelt társaságot – véget nem érő sziporkák, szójátékok, kultúrhistóriai, filozófia-, kritikatörténeti és irodalomelméleti futamok szövődtek hétköznapi pletykákkal, színes elbeszélésekkel, versidézetekkel és bohóctréfákkal egymásba cikázva, néhol követhetetlenül, de mindig nagystílűen.