Ő volt az (a szerző a latin nevéből rövidített Morgie becenevet adta neki), aki, noha csecsbimbója még nem volt, elsőként szoptatta utódait. A szerző ugyanis a női test evolúcióját mutatja be.
Az amerikai szerző (akinek versei is megjelennek) egy interdiszciplináris terület, a narratíva és a megismerés evolúciójából doktorált, és ez a műve is több tudományágat ölel fel. Alapvetően biológia (evolúcióbiológia, anatómia, paleontológia stb.), de kitér a földrajzra (földtörténetre), időnként a történelemre, sőt alkalomadtán elmerészkedik a kulturális antropológia, az irodalom és a filozófia irányába is. Alapos munka, ahogy azt a 80 oldalnyi roppant bibliográfia is jelzi. A törzsszöveg 9 fejezetre oszlik, az evolúció egy-egy állomását – új szervet vagy képességet, jelenséget, viselkedésformát – elsőként prezentáló élőlénnyel a középpontban. Az elevenszülő, fejlett érzékszervekkel rendelkező állatkák után a két lábon járó, felegyenesedett, majd az eszközhasználó előemberekről, végül pedig több fejezetben a homo sapiensről olvashatunk.
Hasonlóan Caroline Criado-Perez néhány évvel ezelőtti, Láthatatlan nők című könyvéhez, az Éva a tudományos kutatások férfi normájának (hím normájának) kritikájából indul ki: abból, hogy a női testet nem érdemes a férfitest jellemzően kisebb méretű változataként elkönyvelni, mert ennek súlyos következményei lehetnek, például a nem megfelelő adagban felírt gyógyszerek, vagy éppen a meggondolatlan zsírleszívások. A női testen elhelyezkedő zsír ugyanis nem csupán egy itt-ott kellemetlenkedő plusz, hanem egy szerv, amely ugyanabból az ősi zsírtestből alakult ki, mint a máj és az immunrendszer jelentős része, ezért is osztozik ezek regenerálódóképességében.
Noha a szerző ért a történetmeséléshez és mindent elkövet, hogy írása követhető és gördülékeny legyen (például népszerű filmekre hivatkozva próbál közel kerülni a laikus olvasóhoz, és itt-ott a humort sem nélkülözi), a szöveg helyenként mégis nehezen olvasható. De mindenképpen megéri az erőfeszítést, már csak azért is, mert Bohannon számos, a nemek viselkedésével összefüggő társadalmi tévhitet cáfol meg tudományos eszközökkel. Így a nők elleni erőszakot is, az szerinte nem valamiféle ősi, „természetes” ösztön szabadjára engedése: az ember anatómiájából arra következtethetünk, hogy őseink beleegyezéssel közösültek, köreikben nem volt jellemző az aktus kényszerítése. Azon állatfajok ugyanis, amelyeknél gyakori a nemi erőszak, a „fegyverkezési verseny” jegyében bonyolultabb nemi szervekkel rendelkeznek, sőt a nőstények valamilyen védekező mechanizmust (pl. a kloáka „csapóajtaja”) is bevetnek, hogy mégiscsak az általuk kívánt hím által termékenyüljenek meg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
