A flamand színházi alkotó az európai történelemből választott témát, hogy azt vizsgálja meg, hogyan hatnak a történtek az egyes emberek életére. Jelen esetben a „szerelem” dimenziói foglalkoztatták.
A mű egyszerű cselekménye jó táptalaj a „szószínház” számára, a statikusan előadott monológok és párbeszédek egyértelműen a szöveget emelik középpontba. Titus, aki apja, Vespasianus halálát követően római császár lesz, kénytelen felbontani eljegyzését Berenikével (Suliane Brahim) – aki Palesztina királynőjeként érkezett Rómába az országa leigázása után –, mivel a szenátus nem szentesíthet egy olyan házasságot, ahol a menyasszony idegen földről érkezett. Szerelmi háromszöggé Antiochus titkos epekedésével érik a helyzet, aki ráadásul a másik kettő hű barátja is.
Az előadás érdekessége, hogy a két szerelmes férfit egyazon színész, Jérémy Lopez hozza. Külsőleg a két szerepet csupán egy nagykabát különbözteti meg, és a színészi játék sem definiálja, mindössze az elhangzó mondatok adnak eligazítást. Titus és Antiochus máshogyan szeretnek, de a végjátékban a kettős eggyé olvad, a figurákat már nem lehet megkülönböztetni. Az utolsó jelenetben szinte szobroknak tűnnek, emberként mintha megszűntek volna létezni, már csak a bukásról tanúskodó gondolatok és hangok ők, akik kvázi szócsőként artikulálják Racine gondolatait. A mellékszerepet játszó Alexandre Pavloffra is több szerepet osztott a rendező: egy személyben testesíti meg Titus bizalmasát, Paulinust, Antiochus bizalmasát, Arsaces-t, és még Róma népét is.
A szövegeket minden színész rezignált hanghordozással mondja el, ami Berenikénél, a mondatvégek természetellenesen megemelt kiejtése miatt, már-már éteri hangzást eredményez. Cassiers értelmezésében Bereniké törékeny ugyan, de nem áldozat, erős és határozott nő, akinek minden mondatából süt az élni akarás. Brahim játéka kecses és visszafogott, ami ellenpontozza a dráma felfokozott hangulatát. Hősnőnk beletörődik sorsába, felelősséget vállal a „tiltott” szerelemért, hiszen Róma törvényeit nem lehet megváltoztatni. A darab elején és végén egyedül van, de a kétféle egyedüllét nem egyforma. Utóbb ugyanis Bereniké már tisztában van azzal, miért is társtalan. Cselekvő hős, aki képes határozottan eldönteni, mikor hagyja el Rómát örökre. A férfiak azonban végig szenvednek, ráadásul tehetetlen, cselekvésképtelen, gátolt alakok, nem tudják, hogy mit válasszanak, a kötelességet vagy a szerelmet. Jellemük szöges ellentétben áll a címszereplőjéével: ezek az urak gyengék, úgy hiszik, a körülményekre semmilyen hatásuk sincs, alávetik magukat azoknak. Kiváló rendezői megoldás, hogy a történések látszólag kedveznek a három szereplő egymással való beszélgetéseinek, de valahogy ezekből a lehetőségekből mégsem alakulnak ki érdemi párbeszédek. Ki-ki a saját magányába zárkózik.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
