A koalák nem tartoznak az állatvilág aktuális megasztárjai (a kutyák, a macskák, a pingvinek és a pandák) közé, de nagyon közel vannak ezekhez a toplistán. Népszerűségük nem igényel különösebb magyarázatot, hiszen egyetlen fotó is elég ahhoz, hogy belássuk: az emberi észlelésben jóindulatú gyermekarcként kódolódó pofájával, méretes orrával és plüssösnek tetsző, deres bundájával az ausztrál erszényes pont úgy néz ki, mintha egy klasszikus Disney-rajzfilmhez eszelték volna ki száz százalékig kereskedelmi célokkal.
Ráadásul a méteres hosszt sem elérő koala reflexszerű ölelgetésre késztető (erről Budapesten ne is álmodozzunk) és kifejezetten jó szagúnak tűnő állat. S ha netán azt hinnénk, hogy az utóbbival kapcsolatban nem találunk részletes adatokat, akkor semmit sem tudunk a közkedvelt emlősök köré szerveződő on- és offline kultuszokról. A tények tehát azt mondják, hogy a kis koalabébiket valóban körbeburkolhatja némi decens eukaliptuszillat, a felnőtt példányok szagolgatása közben azonban inkább vizelet- és párzási pézsmaszag keveréke csaphat a kalandvágyó kutatók orrába.
Szőrös nagykövetek
Koalához jutni egyetlen állatkert számára sem egyszerű feladat. A pandák és Kína viszonyához hasonlóan a világ összes koalája az ausztrál állam tulajdonát képezi, legelőször tehát tőle kell megszerezni a vonatkozó engedélyt. Ezt pedig már csak azért sem adják meg könnyen, mert a szürke erszényes hazájának egyik vitathatatlan szimbóluma, a kenguru (és Nick Cave) mellett a koala az az állatfaj, amelyről ma garantáltan mindenki Ausztráliára asszociál, egy nemzeti büszkeséget pedig nem lehet csak úgy adni-venni a piacon. Ráadásul a koalát – ha nem is számít veszélyeztetett állatnak, mint, mondjuk, az orangután vagy az orrszarvú – a szakértők egy ideje már besorolták a sebezhető kategóriába (Ausztráliában ma nagyjából százezres koalapopuláció éldegél, de természetes élőhelyei sajnos ütemesen pusztulnak).
| ||
Így korántsem meglepő, hogy az ausztrál állam engedélye után a befogadó állatkertnek még az ausztrál állatok világ körüli helyzetét felügyelő amerikai és európai központok szakbizottsági engedélyét is birtokolnia kell ahhoz, hogy egyáltalán előkészíthesse a terepet a jövevények számára. Hanga Zoltán szóvivő szerint a budapesti állatkert elég jó helyről startolt a koalákért folyó versenyben: erszényesek gondozásában ugyanis a fővárosi intézménynek mintegy másfél évszázados tapasztalata van, és az is számított, hogy a koala legközelebbi rokonából, vagyis a vombatból is él Budapesten néhány példány – sőt húsz meddő év után nálunk született Európában először vombatbébi! A kontinensen ma egyébként mindössze nyolc-kilenc állatkertben láthatók koalák, így a főváros turisztikai szempontból is nagyot kaszálhat rajtuk.
A február végén megérkezett koalák európai állatkertekből érkeztek hozzánk. Két fiatal hím utazott Budapestre, ahol egy teljesen új, nekik épített házat vehettek birtokba; viselkedésüktől függően itt a két állat közös térben vagy egymástól szeparálva is tartható lesz. A koalák kihelyezésében megszokott gyakorlatnak számít, hogy az állatkertek először hím példányokat kapnak, és csak egy-két év próbaidő, valamint újabb szigorú ellenőrzések után juthatnak hozzá egy tenyésztési szempontból értékesebb nőstényhez – a budapesti állatkert számára hosszabb távon határozottan ennek a nemek szempontjából változatosabb felállásnak a megteremtése a cél. Ami pedig a magatartásukat illeti: a koalák alapvetően békés állatok, de két hím emlős találkozása közismerten kiszámíthatatlan kimenetelű esemény, a koalát pedig igazán nem kell félteni, ha támadásról és/vagy védekezésről van szó – a minimum az, hogy egy ilyen összezördülés közben a látogatók megtapasztalhatnák a helyes erszényesek váratlanul brutális bőgését, amely valahol félúton helyezhető el egy lapálysertés és egy floridai death metal zenekar énekese megrázó hangjai között.
Alszik, eszik, alszik
A koalák egyébként nem csupán békések és rokonszenvesen maguknak valók (naponta jó, ha tizenöt percet áldoznak életükből a társas érintkezés oltárán), hanem kifejezetten lassúak és álmatagok is – ne csodálkozzunk rajta, ha a budapesti példányok az egész napot átszundítják majd a telhetetlen látogatók változatos szórakoztatása helyett. A közhiedelemmel ellentétben ennek azonban nem az az oka, hogy az élvhajhász állatok lépten-nyomon betépnének a kizárólagos táplálékként fogyasztott eukaliptusztól.
A lefegyverzően intenzív semmittevést sokkal inkább energiatakarékossági indokból választják: az eukaliptusz tápanyagtartalma egyfelől alacsony, másfelől pedig a növény mérgező anyagokat is tartalmaz, így megemésztése igen hosszadalmas és bonyolult folyamat még a különleges bélrendszerű állatok számára is. Egy koala naponta nagyjából egy kiló eukaliptuszt hajlamos betermelni, de ennél többet kell biztosítani a számára, hogy (szag alapján, éppen a különféle méreganyagokra figyelve) szabadon válogathasson a levelek között. A két ínyenc koala táplálékát külföldről fogják majd hazánkba reptetni.
Budapestre a két hím mindenképpen magával hozta az erszényesek körében egyáltalán nem ritka, ám ettől még nem kevésbé lenyűgöző tartozékát, a kétágú péniszt. A nőstények ehhez illően két vaginát és két méhet tudhatnak a magukénak, ami azt a célt szolgálja, hogy amíg az apró és védtelen újszülött koala az erszényében erősödik, az anyaállat azonnal újra teherbe eshessen. A tapasztalatok szerint a koalák szaporodása ma már nem igazán problémás ügymenet az állatkertekben, életkilátásaik pedig a fogságban tartott állatok nagy többségéhez hasonlóan sokkal jobbak, mint a farkastörvények uralta vadonban: akár tizenöt-húsz évet is megérhetnek, míg a természetben már egy tízéves koala is kivételes teremtésnek érezheti magát. Így mindent összevéve csak kicsit kell szerencsésnek lennünk ahhoz, hogy pár éven belül egy újszülött koala segítségével mi is megmászhassuk végre a cukiság Mount Everestjét.
