Ki hozza a meleget? – Népi meteorológia

Tudomány

Számtalan népi időjósló nap szerepel a kalendáriumban. Létük korántsem értelem nélkül való - még ha most Benedekben csalódnunk is kell.

Mátyás, Sándor, József, Benedek, Medárd, Katalin és társaik mind-mind nevezetes napok a kalendáriumban: hol puszta létük, hol meg aktuális körülményeik révén ígéretes vagy éppen riasztó távlatokkal kecsegtetik a népi hagyományok ismerőit. Gondolhatnánk rájuk babonaként, hihetnénk, hogy semmi más nem áll mögöttük, mint puszta hiedelem, merő mese, s némi praktikus, természeti mágia. Ám ha lerántjuk e próféciákról a sallangot, például át tudunk lépni a medve árnyékán, akkor kedvezőek lehetnek tapasztalataink. Ha magunk is megfigyeljük az időjárás fordulatait, az évek során meglepően sok olyan adatra lelünk, melyek alapján joggal következtethetünk arra, hogy némely időjósló napok igenis működnek. Ráadásul határozott, nem is oly alacsony beválási, statisztikai valószínűség társítható hozzájuk - az összefüggések már korántsem véletlenszerűek. Mindez következik abból is, hogy milyen klimatikus hatások szabják meg az ország éves időjárási krónikáját, s miféle rendszeresen ismétlődő időjárási mintázatok fordulnak elő.

2013. Március 15.


2013. Március 15.

Fotó: Varga György / MTI

 

A sok-sok évtized, sőt évszázad tapasztalatain alapuló, konkrét időjósló napok köré csoportosuló prognózisok igen sokszor bejönnek. Nem is véletlen, hiszen nem puszta hasraütésen, hanem afféle naiv klímastatisztikán és a rendre ismétlődő, összekapcsolt időjárási szituációk megfigyelésén alapulnak. A helyi időjárás ciklikus jellege többek között azt a jelenséget takarja, hogy bizonyos időjárási helyzetek rendre visszatérnek - s eme évente megfigyelhető mintázatokhoz mintegy peremfeltételként néha még jól megfigyelhető kezdőszituációk is társulnak.

A tipikusan feltételes állításként megfogalmazódó prognózisok persze nem azt fejezik ki, hogy a kezdeti időjárási helyzet okozná a következményeket - inkább azt, hogy egy mintaként rögzülő folyamatsornak általában ez az első lépcsője.

Zsákban

Sándor, József és Benedek a népi hagyomány kedves tavaszhozói: március 18., 19. és 21. valóban jól jelöli azt az időszakot, amikorra végképp kifogyott a tipikusan északkeletről érkező hideg levegő utánpótlása. Sokszor működnek, de nem mindig - ezen a héten például nem fognak. Ha ritkán is, de ebben az időszakban is előfordulhat olyasféle hidegbetörés, mint ami a múlt hét végén történt - de a mostani különösen ravasz módon csapott le a Kárpát-medencére. Először ugyanis Nyugat-Európát vette célba, majd egészen délre hatolva, a Földközi-tenger meleg nedves levegőjével keveredve egy erős, kiterjedt mediterrán ciklont hozott létre, melynek kimélyülését segítették az áthelyeződő magasabb légköri futóáramlások (az úgynevezett meleg-nedves szállítószalag). Az már csak egy adalék, hogy a hideg levegő pont a mediterrán ciklon felvonulása idején zúdult be az Kárpát-medencébe - zömmel kerülő úton, északnyugat felől. Ez rögtön ketté is vágta az eredeti alacsony nyomású viharrendszert, s egy újabb erős peremciklont alakított ki.

E kétségtelenül szokatlan zimankóhoz és mifelénk ritka hóviharhoz képest a három jeles férfiú (de legalábbis József) enyhülést is hozott - különösen a hét első felét tekintve, amikor az áramlás délnyugati irányúvá vált. Hangsúlyoznunk kell azonban: bár a nekik tulajdonított hatás jelentős statisztikai gyakorisággal valósul meg, érvényesülését nem várhatjuk el minden egyes évben.

A tavasz azonban a népi megfigyelések szerint sem mutat holmi töretlen, egyenletesen melegedő tendenciát. A periodikus visszaesések közül a legnevezetesebbek a májusi fagyosszentek: Szervác, Pongrác és Bonifác (május 12., 13., 14.) és Orbán (május 25.). E késő tavaszi időszakban sem tapasztalható minden évben hasonló mértékű lehűlés, ám a fordulat meglehetős gyakorisággal visszatér. Az összefüggés olyannyira szembeötlő volt, hogy jeles tudósok, például Richard Assmann és Wilhelm von Bezold, a német meteorológia jórészt a XIX. században működő klasszikusai is foglalkoztak e kérdéssel. Megpróbálták felvázolni azt a tipikus (újra és újra bekövetkező) időjárási helyzetet, mely szülője lehet egy újabb hidegbetörésnek - elvégre a rendre visszatérő május közepi lehűlést nemcsak Magyarországon, a Kárpát-medencében, hanem Ausztriában, Németországban és Lengyelországban is megfigyelték.

Bezold szerint a fagyosszentek idején Északnyugat-Európában tipikusan magas légnyomás alakul ki: afféle blokkoló anticiklon, mely lezárja a kontinens belsejét a nedves és viszonylag enyhe atlanti légáramlatok elől. Ezzel szemben keleten és délkeleten alacsony a légnyomás, ami gyakorta egy mediterrán ciklon tevékenységével kapcsolatos (Vegyük észre: pontosan ez volt a helyzet most hétvégén is, amikor éppen a Tiszántúl déli részén volt a minimum). Az alacsony légnyomással jellemezhető zóna középpontja ilyenkor éppen Magyarország felett található, s ennek a rendszernek a hátoldalán érkezik a hideg levegő a Kárpát-medencébe. A mechanizmus pontosan azért működik, mert az Alföld ekkorra már erősen felmelegszik, ami komoly hőmérsékleti kontrasztot képez az északon összegyűlt hideg levegőhöz képest. (Nálunk a fagyosszentek jelenségével részletesen foglalkozott a honi meteorológia úttörője, Hegyfoky Kabos, akinek A május havi meteorologiai viszonyok Magyarországoncímű munkája 1886-ban jelent meg a Természettudományi Társulat megbízásából.)

Locsog, kopog

Ha meg kéne neveznünk egy tipikus népi időjósló napot, úgy az alighanem Medárd (június 8.) lenne: ha akkor esik, még negyven napig zuhogni fog. Természetesen nem kell szó szerint venni ezt a bizonyos negyven napot (általában minden ilyen naiv prognózisban akad némi enigmatikus elem), ez ugyanis abszurd lenne. Elég, ha azt feltételezzük, hogy a jóslat már akkor is megáll, ha Medárdot követően több olyan hét is akad, amikor jelentős csapadék hullik. Nos, ez a feltétel statisztikai szempontból kapásból adott - elvégre a hosszú időre (most már bő évszázadra) visszatekintő rendszeres időjárási adatfelvételek tanúsága szerint többnyire éppen a június az év legcsapadékosabb hónapja. Ekkor szinte menetrendszerűen érkeznek hozzánk az atlanti ciklonok frontjai - ráadásul a hűvös, nedves levegő az Alpokon való áthaladás közben többnyire afféle ciklonális perdületet kap. Ennek köszönhetően az Alpoktól délre mediterrán peremciklonok képződnek, melyek azután északkeleti irányba, vagyis felénk mozdulnak el. Ezek legfőbb energiaforrása természetesen a Földközi-tenger páradús levegője - márpedig az júniusra már éppen eléggé felmelegedett ahhoz, hogy kellő munícióul szolgáljon. Más kérdés, hogy június végén a Ráktérítőn delel zenitben (pontosan a fejünk felett) a Nap, s az egész évben a Szahara fölött elhelyezkedő magas nyomású övezet átterjeszkedik a Földközi-tenger fölé - a nálunk is jól érzékelhető tikkasztó hőhullámokat (tavaly is volt belőlük vagy négy) is az innen származó forró levegő táplálja. Igen ám, de az esetek többségében ezek csak júliusban (no és még augusztusban) okoznak napokig, néha hetekig tartó, perzselő szárazságot - előtte még júniusban a mediterrán ciklonok öntözhetnek minket. Ha ez elmarad, jön a tavalyi, tavalyelőtti aszály. A Kárpát-medence időjárását a nyár első felében éppen ezek a tényezők, az atlanti és genovai ciklonok, a néha nedves, de sokszor afrikai eredetű és ekkor száraz szubtrópusi légtömegek, no meg a szokásos kontinentális hatások formálják. Márpedig ha június elején, Medárdkor beindul a ciklongyár, akkor az esetek (ez esetben az évek) többségében hetekig le sem áll, s ekkor komoly csapadékmeny-nyiség öntözheti a Kárpát-medencét.

A most mögöttünk hagyott tél legfontosabb időjósló napjai - például Katalin, Vízkereszt (január 6.), Mátyás, vagy a medve árnyékával összefüggésben emlegetett február 2. - esetében pontosan azért működik oly nagy gyakorisággal a naiv prognózisalkotás, mert ezen jóslatok éppen a Kárpát-medence időjárásának egy évszakon belül is jól felismerhető, ciklikus jellegére alapoznak, még ha az annak értelmet adó nagytérségi folyamatokkal nyilvánvalóan nem voltak és nem is lehettek tisztában. Mi ezzel szemben jól tudjuk, hogy hazánk nagyjából az atlanti, a mediterrán és a kontinentális klimatikus hatások kereszttüzében áll, ám ezek, sőt ezek kombinációja is egyfajta sajátos körforgás keretében valósul meg. Ha például Katalin napján (november 25-én) már kemény téli körülmények uralkodnak (Katalin kopog), akkor az is sejthető, hogy ez nem fog kitartani 4-5 héten át, és jelentős az esély arra, hogy a hideg, kontinentális eredetű légtömegek uralmának véget vessenek az ez idő tájt tipikus délnyugati áramlások, melyek enyhébb levegőt pumpálnak a Kárpát-medencébe. Sokszor velük érkeznek a mediterrán ciklonok, melyek meghozzák a nedvességet is (karácsony locsog) - igaz, az itt lehulló csapadék halmazállapota függ attól is, hogy mennyire keverednek nálunk a különböző égtájakról származó légtömegek. Az összefüggés ez esetben fordítva is működik: ha az ősz kitart november legvégéig (Katalin locsog), akkor jó esély van arra is, hogy a legkésőbb december közepére megérkező hideg téli levegő utánpótlása ne fogyjon el az ünnepekig, s akkor a karácsony is kopogni fog.

A vízkereszthez fűződő jóslatok között is akad olyan, amely összekapcsolt, maximum középtávra szóló időjárási szituációkat elevenít fel - mások révén már a nyár időjárására következtethetnénk január elsején tapasztalt időjárási körülményekből (pl. ha száraz a Vízkereszt, zivataros lesz a nyár). Nos, a légkörtudomány, a meteorológia a maga szerény tudományos eszközeivel semmiképpen sem képes még verifikálni az efféle nagy ívű jóslatokat. Sőt, az ilyen összefüggések meglétével kapcsolatban erősen szkeptikusak a tudósok, s joggal emlegetik a légköri folyamatok kaotikus, nem lineáris jellegét. Ehhez képest a medvéknek és mormotáknak tulajdonított időjósló szerep és annak február 2-i dátuma szinte potomság. Természetesen nem az állat jósol, hanem mi, s a megfigyelés logikája sem túl bonyolult. A télen a zömmel napfénymentes vagy legalábbis a nap nagy részében sötétben búslakodó sarkvidéki területeken összegyűlő hideg levegő ugyanis rendre megtalálja az utat az alacsonyabb szélességek, így Közép-Európa felé. Ebben korántsem zavarja az a tény, ha mondjuk február 2-án már kora tavaszi körülményeknek, esetleg némi bágyadt napsütésnek örvendenek errefelé az állatkert lakói és látogatói. A rendre felerősödő, a mi szempontunkból északkeleti irányú hideg áramlás pedig biztosítja, hogy a tél prolongálja magát minimum február végéig, vagy mint az idén, egészen március közepéig. Miként egy másik időjósló naphoz (Mátyás, február 24.) kapcsolódó népi megfigyelés sugallja: a túl korán jött olvadás pusztán annyit jelent, hogy később még visszavág a tél - amikor már a hátunk közepére sem kívánnánk.

Neked ajánljuk