Az Amazónia kiállítás újdonságát egyébként az adja, hogy a bemutatott tárgyakat nem csupán a használat és az esztétikum vonatkoztatási rendszerében helyezi el egyidejűleg, hanem harmadik tényezőként bevonja magának a gyűjtésnek az aktusát, tágabb értelemben, negyedikként pedig a vizsgált kultúra és a külvilág kapcsolatát is. Ez különösen akkor válik izgalmassá és szórakoztatóvá, amikor a hagyományos eszközök, rituális tárgyak és díszek kifejezetten idegenforgalmi értékesítésre szánt változataihoz érünk, amelyeket a rendezők nem szemforgató hüledezéssel, a züllés és széthullás jeleként prezentálnak, hanem az adott kultúra továbbélésének egyfajta zálogaként. Kár viszont, hogy a kiállítás nem mutat meg többet az amazóniai törzsekkel szemben folytatott helyi "indiánpolitikák" két fő típusának, a civilizatorikus, illetve a védelmező-izoláló megközelítésnek a következményeiből.
Hogy érzékeljük a természeti környezetet, az első terem egyszerre vészjósló és csábító színekben villódzó félhomályában (vö. zöld pokol vs. izgalmas őstermészet) kitömött állatokat helyeztek el, amelyek ezt az ötmillió négyzetkilométernyi, jobbára trópusi őserdei területet népesítik be: pumát, amely a rangsorban csak második helyen áll a jaguár mögött, úgyhogy neki például az örvös pekari helyett gyakran kisebb zsákmányállatokkal kell megelégednie. A pekarira viszont mindenki hajt, beleértve a kajmánt és az anakondát, nem beszélve az emberről, amely minden másnál értékesebb zsákmányként üldözi a teremtés vesztesét, ezt a vaddisznószerű állatot. Aztán jönnek a madarak, rovarok, lepkék és természetesen egy piranha is a gonosz kis fogaival. Itt nem ártott volna érzékletesebb módon, diákkal, videókkal bemutatni a térség flóráját is, hogy egy kissé konkrétabban élhessük át a környezetet, amelyben a világtól egyre kevésbé elzárt népcsoportok éltek, amikor még nem lehetett könnyedén felkeresni őket, épp csak letérve a transzamazóniai autópályáról.
A kutatásra, a behatolásra már itt megtörténik az első utalás néhány magyar zoológus fölemlítésével, akik közül a legismertebb kétségkívül az utóbb útleírások szerzőjeként népszerűvé vált Molnár Gábor. Kései ifjú utóda, Oláh György már nem begyűjti, hanem az élőhelyén vizsgálja a faunát egy "papagájprojekt" résztvevőjeként - kedvünk volna többet megtudni erről is.
A hagyományos őserdei kultúra bemutatása összefonódik az etnológus-antropológus Boglár Lajos (1929-2004) tevékenységének ismertetésével, akinek brazíliai családi kapcsolatai tették lehetővé (ott is született), hogy már az 50-60-as években is expedíciókat szervezzen Brazíliába és Venezuelába.
Hogy mi a közös a számos őserdei népcsoport egymástól akár ezer kilométernyire élő részeinek kultúrájában? A trópusi "gyökérnövények" termesztése, a hatékony vízi járművek és a függőágy használata, valamint a kerámia ismerete - olvassuk a szöveges magyarázatban, de ezek egyikét sem érezzük túlságosan szoros kapocsnak, inkább kényszerű egybeesésnek (mi mást termesztenének, hogyan közlekednének?), főleg, hogy később kiderül: a kerámiát sok törzs csak használja, de nem készíti. Ám fogadjuk el a meghatározást, amely azt is jelenti, hogy az egyes csoportok öröktől fogva valónak képzelt izolációjával szemben az évszázadok során komoly népességmozgásoknak (szétvándorlásoknak) kellett végbemenniük Amazóniában, amit egyébként a kísérő szöveg meg is erősít. Boglár szerint a vadászatok nem hoznak bőséges zsákmányt, és ezt sem szigorú egyenlőségi alapon osztják el egymás között az együtt élő csoportok - konkrétan a venezuelai piaroákra utal, akiket egyébként más források kifejezetten az egyenlő bánásmód bajnokaiként említenek. Így hát a fő élelmezési forrást a termesztett növények jelentik, ezek közül is elsősorban a keserű manióka, amely nem egyszerűen rossz ízű, hanem magas ciántartalma miatt kifejezetten mérgező. Van egy édes változata is, de ezt jobban pusztítják a kártevők, és megeszik a vadállatok, úgyhogy a magas szénhidráttartalmú keserű fajta a legelterjedtebb haszonnövény. A gumóját lereszelik, az így nyert pépet hosszúkás fonott háncstömlőkbe szuszakolják. A tömlő alján lévő hurokba beletesznek egy farudat, erre lovagló ülésben ráül a piaroa asszony, mire a háncsfonadék megnyúlik és összeszűkül, kinyomva a levet a pépből. Ami marad, kiszárítják: ez a maniókaliszt, amiből lepény készül. Fűszeres mártásokkal ízesítik, ezek egyik alapanyaga maga a kipréselt lé, csak kiforralják belőle a mérget.
Mindezt így együtt és összefüggésében csak a kiállítás végére sikerült felfognom, mert amikor a "prés" először jelent meg a vitrinekben, nehéz volt elképzelnem a használati módját. A nők ügyes rendezési ötlettel egy kunyhót idéző hengeres térbe helyezett "világát" egyébként a középről lecsüngő maniókaprés mellett főleg edények és ékszerek, valamint majomfarok seprő és - ismeretlen anyagú - gyerekhordó pánt teljesíti ki.
A mezei munkából a férfiak csak a kertnek való terület megtisztítását végzik. Ebben az összefüggésben igencsak figyelemre méltó az a viszonylag új keletű megfigyelés, hogy az őserdei települések környezetét az ott lakók nagyon is tudatosan alakítják: irtanak és ültetnek, úgyhogy ezeken a területeken a növényzet összetétele háromnegyed részben emberi beavatkozás eredménye, és csak messziről tűnik ősvadonnak.
A vadászat és a rituális ügyek a férfiak hatáskörébe tartoztak, az utóbbiak (táncok, beavatás) kellékeit a nők sokáig - halálbüntetés terhe mellett - nem is láthatták. A kiállítótérnek ebben a részében sorakoznak a különféle nyilak, fúvócsövek és mérgek mellett a sámánok által használt hallucinogén narkotikum (az anadenanthera peregrina nevű növény megpörkölt magvaiból nyert por) tárolásához és felszippantásához való kellékek, és a varime szertartás táncmaszkjai. Ennek során például a pekarik szellemével egyezkedtek, hogy egy-egy példány megölése ne legyen akadálya a békés egymás mellett élésnek.
A kiállítás utolsó része egyfajta Greenpeace-népszerűsítő fotókiállítás - kissé elveszve az aránytalanul nagy teremben -, amely a mértéktelen erdőpusztítás okai és a védőakciók bemutatása mellett az őserdő sokféle hasznáról közöl alapfokú ismereteket. Ehhez képest üdítően árnyalt a kiállítászáró 1974-es film (Boglár Lajos és a francia Jacques Vilmont munkája), egy piaroaközösség bemutatása életének azon az ellentmondásos fordulópontján, amikor - elsősorban az orvosi ellátás lehetősége miatt - fokozatosan a modern civilizációhoz idomul.
Néprajzi Múzeum, 2012. április 8-ig
