Müllner János fényképész az előző századforduló utáni másfél évtized megörökítője volt. Fényképezett hétköznapi jeleneteket, futballmérkőzés összepréselődő közönségét, bolt előtti türelmes sorban állókat - többségükben inkább kisszékeken, sámlikon sorban ülőket -, zsemleosztást, aztán politikusokat ki az Országházból, be az Országházba, tüntetéseket, mindezt főleg a Tolnai Világlapjának. Volt ugyan műterme is - hol itt, hol ott a Ferencvárosban -, de itt csak előhívott, nagyított, felvételeket nem készített. Tudni lehet róla, hogy súlyos felszerelésével járt Egyiptomban és Konstantinápolyban, aztán többfelé a Balkánon. Azt viszont mindeddig nem sikerült kideríteni, hogy milyen megfontolásból, illetve megbízás alapján fényképezte végig legközelebbi munkatársa, a felesége társaságában a tízes évek fordulója környékén a magyarországi várakat, ezeket a többségükben addigra már évszázadok óta pusztuló romokat. Mindenesetre ezekből a képekből láthatunk többtucatnyit a kiállításon, a "tudós festőként" emlegetett Kőnig Frigyes által készített kisméretű alaprajzok társaságában.
A legtöbb vár omladékaiban is sejtet valamit letűnt tekintélyéből, érzékelteti évszázadokkal korábbi építőinek elképesztő erőfeszítéseit, építtetőinek hatalmát és nagyralátását - nem is beszélve a tervezők mérnöki fantáziájáról, amely egyszerre alkalmazta, domesztikálta mintegy és gyűrte le a néha még visszatekintve is kezelhetetlennek tűnő terepviszonyokat. Mindez együtt mozgatja meg a fantáziánkat, amikor hódítólag megmászunk egy várhegyet, hogy aztán uralkodólag letekintsünk egy ívelt ablaküregből, egy falmaradvány köveiről.
A rom a maga szeszélyes körvonalaival, változatos esendőségével, amely egyszerre hordozza a pusztulás és a túlélés komolyságát, már nem annyira a hajdani dicsőségről vagy bukásról, hanem mindezek általunk ismert emlékfolyamáról szól, nem a történelemről, hanem a mi történelmi reflexiónkról, vagy akár iránytalan merengésünkről. Ezért is válhatott a romantikus tájformálás - mondhatni, land-art -, a kertépítészet egyik elemévé a romépítés, amely eleve beletervezte az építésbe a romlást, az emberi erőfeszítésbe, vagyis a reménybe a természet ellentámadását, felőlünk nézve a nemes, ámde kikerülhetetlen bukást, az elmúlást.
Nem tudjuk, hogy Müllner János és felesége, Nagy Erzsébet sokat borongott-e mindezen: feltételezhetjük, hogy inkább a fényviszonyok, a perspektíva, a képkivágás problémái foglalkoztatták őket, aminek kétségkívül örülhetünk. A képek a szűkre szabott téma (bástyák, falak, omladékok szemből, oldalról, közelről és távolról) dacára sokfélék, arról nem is szólva, hogy itt-ott valamilyen többletmozzanat színezi őket: egy kiránduló társaság, a várhegy oldalában, folyóparton ívelő vasúti pálya, falusi ház vagy egész házsor, út, villanypóznák a szirt tövében. Ettől a romok máris kiszakadnak zord elvontságukból, a jelen, az akkori, száz évvel ezelőtti jelen részévé válnak, újabb értelmezési-érzékelési szintet kínálva a kiállítás mai látogatójának. A látogató pedig tanulmányozza a vármegyénkénti térképeket, amelyeket még a vallás- és közoktatásügyi m. kir. Minister úr megbízásából adtak ki, és amelyek aprólékosan érzékeltetik a domborzati viszonyokat, körbehaladva a Felvidéken, Erdélyen és Burgenlandon, Detrekőtől és Bajmóctól Torockószentgyörgyön át Fraknó váráig (amelynek 141 méter mély a kútja!), és a mai Magyarország kétségkívül kevésbé vadregényes és poétikus tájaiig.
Feltűnő, hogy a legtöbb rom az elmúlt száz év alatt furcsa módon viszonylag keveset romlott: Dombóvár határában például a két roskatag falmaradvány akkoriban sem mutatott többet, mint manapság, még a gólyafészek is állandó a magasabbik tetején. Másutt meg egyenesen javított a helyzeten a feltárás és helyreállítás - például a szepesi várban, Közép-Európa legnagyobb alapterületű magaslati erődítményében, amelyet nem támadók, nem is a várrobbantó Habsburgok pusztítottak el, rosszmájú híresztelés szerint még csak nem is villámcsapás, hanem a már akkor is szabadságszerető várbeliek elügyetlenkedett pálinkafőzése miatt égett le, ami éghető.
Müllner János képei sokszor túlmennek a puszta ábrázoláson, hol geometrikus hangsúlyokat kapnak, hol az íveken, nyíláson áttörő fények csipkézik könnyeddé a falakat. De ami más - térbelivé táguló - perspektívába helyezi őket, az az egy-egy vár fényképével közös keretbe helyezett kisméretű alaprajz. Kőnig Frigyes szemlátomást az összes várat ismeri - az egyiket részletesebben, a másikat vázlatosabban -, és ezzel új nézőpontot kínál a sziluettek, omladékok, amorf alakzatok szemléléséhez. Kirajzolódnak a beomlott bástyák, a termek, műhelyek, lakóhelyiségek, élet költözik a mozdulatlanságba. De nézhetjük önmagukban is a rajzokat. Így szinte kötetlen improvizációknak tűnnek: hány- és hányféle változatos módon lehet falakkal köríteni épületek szeszélyesen elhelyezett együttesét? A fekete-fehér képek azonban szigorúan figyelmeztetnek a valóságra: a fantáziát egyszerre ösztönző és korlátozó természeti alakzatokra. Ez a feszültség a kiállítás igazi értéke, érdekessége.
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Bp. VI., Andrássy út 69-71., nyitva január 22-ig
