"Térségünkben egyedülálló kulturális értéket jelent a különböző nyelvű és kultúrájú közösségeknek az elmúlt évszázadok során kialakult hagyományos együttléte. A magyar EU-elnökség idején kiemelt hangsúlyt kap a regionalizmus kérdése, a nyelvek és kultúrák sokszínűsége, a kisebbségek hagyományainak megőrzése." Maga az Országgyűlés hirdette meg ezekkel a szavakkal és "Hagyományos kultúrák együttélése a Kárpát-medencében" alcímmel az uniós elnökséghez kapcsolódó fotópályázatot, amelynek legjobb képeit a Parlament előtt helyezték jó minőségű, masszív, megvilágítható vitrinekbe. A helyszín megválasztását (hogy ti. a kiállítás miatt egészen augusztus 1-jéig nem lehet tüntetéseket szervezni a Parlament elé) érték ugyan bírálatok, de hivatalos helyről elutasították a "kiállításkordont" emlegető, nyilvánvalóan rosszhiszemű és lejárató szándékú LMP-s akadékoskodást, amely abban csúcsosodott ki, hogy átmenetileg a kordonbontó Orbán Viktor képével ragasztották felül a kiállított munkákat, mire egyes kiállító fotósok a művészi szabadságot emlegetve elhatározták, hogy nem akarják megérteni, mi itt a probléma.
Végül minden maradt, ahogy volt, a műfűvel borított aszfalton turisták nézegetik a fényképeket, találgatva, hogy miféle rendező elv rejtőzhet vajon a háttérben. Csupa "szép" kép: tájak, öreg házak, öreg emberek uralják a terepet, egyszerűség, szegénység, a zárványként túlélő múlt. Sok a csend, sok a magány, a barázdált arc, a megfáradt kéz - többnyire falvakban vagyunk, többnyire Erdélyben. Majdhogynem etnográfusi szemmel figyeltetik velünk a fényképészek tárgyukat, némi borongósan lírai színezettel.
Jó színvonalú képeket látunk, kiegyensúlyozottak, odafigyelők, némelyikből nem hiányzik a humor sem - bár e tekintetben lehetne éppenséggel jobb is az arány. Ami viszont nagyon hiányzik, az magának a kultúraközi együttlétnek a megjelenítése. Ahol a képeken megjelenő emberek nem eleve egyedül vannak, ott saját zárt, hagyományos közegükben mutatkoznak: templomban például, de ha munka vagy mulatozás közben, akkor sem érzékelteti semmi, hogy kulturálisan, hagyományaikban különfélék, és ezen mintegy túllépve vannak éppen együtt. Ami még a leginkább együtt él a képeken, az a régi és az új, de ezeket a kontrasztokat, a fanyar furcsaságukat már volt alkalmunk megszemlélni fényképek tucatjain: modern bútor a hagyományos tisztaszobában, tányérantenna-erdővel borított roskatag panelház. Az ebbe az irányba mozduló fotósok (például és főképpen Egyed Ufó Zoltán) képei, sorozatai legalább megjelenítenek egyfajta hétköznapi dinamikát, azokat a kezdeti billenéseket, amelyek egy hosszadalmas alakulási folyamat első, tapasztalatlan, esendő és idétlen lépéseit kísérik - nem tudni, hová is pontosan, ami eleve feszültséget gerjeszt. Igazából egyetlen olyan képet láttam, amelyben valóban ott a kultúraközi állapot: Fabó Katalin Ima című képén egy aluljáróbeli bolt arab eladója imádkozik félrefordulva a kitett tábla mögött: Kis türelmet, 10 perc.
Önfeledtebb szemlélődést ígér a másik köztéri helyszín a Gödör klub fölött, a medence mellett. Látnivaló, hogy nagyon sokféleképpen volt és van buli Magyarországon az elmúlt hetven évben, amelyből a hetvenes éveknek jutott a legtöbb figyelem az MTI anyagából összeállított kiállításon. Pontosabban: minden buli. Buli az, amikor vödörből locsolják a legények a ropogós népviseletbe öltözött leányt, és szépen fröccsen a víz, buli, amikor viccesen pózol az Omega együttes vagy Zalatnay Cini (akkoriban trafikban lehetett megvásárolni az efféle, a ki tudja, hányadik - fényképről fényképezett - másolatban a felismerhetetlenségig elhomályosult fotókat), és nagyon is buli, amikor vidám az élet az izsáki építőtáborban. Buli a szerelmes együttlét a Margitszigeten, a lepényevő verseny, a polbeatkoncert, sőt Kovács Ákostól Zámbó Jimmyn át Torres Daniig egy sor énekes önmagában véve is egy nagy buli. Nem igazán világos, hogy mi lehetett a válogatás elve, hiszen odalenn, a kávézóban aztán már tényleg parttalanul váltják egymást a képek a kivetítőn - kiegészítve és elmélyítendő a kinti válogatást. Nem világos, hogy kiknek a miféle módon értelmezett bulijai között csapódunk erre-arra, mert a képek irány nélkül váltakoznak, szemlátomást szándékosan elegyítve az évtizedeket. Amikor 1947 ellazult városligeti juniálisán egy csábos, pöttyös ruhás szépség az idős gitáros alkarjára, a gitár nyaka alá illeszti minden bizonnyal ellenállhatatlan lábfejét, az ugyanolyan önfeledt pillanatnak tűnik, mint amikor az LGT ifjú tagjai negyed századdal később egy gőzmozdonynak veselkednek neki gondosan megrendezett beállításban. A falusi klub tvisztkirálya talán odaadóbban bulizik, mint az ifjúsági parkban botladozó, igencsak esetlennek tűnő fiatalember, de hát az már önmagában is buli, amikor a szórakozás ideje jött el, és kikapcsolódni, önfeledni illendőség kérdése. Egy kis korhangulat innen, egy kis jókedv onnan. Így mulattunk tehát 60, 50, 40 stb. éve - az alcím szerint 0-ig, tehát máig és holnapig, ami azért kissé ijesztő. A Kossuth téren mintha a fotósok takarékoskodtak volna az elmélyülésre fordított idővel, itt viszont (minthogy a képek adottak voltak) a rendezés mondott le arról, hogy egymásra vonatkoztassa, gondolatok köré rendezze az anyagot. Kíváncsiskodó, nézelődő így is van persze elég: buli van.
Kossuth tér, augusztus 1-jéig, Gödör klub, május 26-ig
