A „varázshegyes” főcím szép, szomorú mesét sejtet, a doktor és a gyűjtemény pedig valamiféle tudományos leltár felé billenti a képzeletünkben megjelenő hófödte tájat. Igaz ez annak ellenére is, hogy Levendel László képzőművészeti gyűjteménye nem az ismeretlenségből került elő, láthattuk többször az elmúlt húsz évben, könyvet is írtak róla. A Korányi tüdőszanatórium egykori főorvosának a 20. századi magyar képzőművészet kivételes összeállítása volt a birtokában – Dési Huber Istvántól és Derkovits Gyulától Vajda Lajoson, Vajda Júlián, Ámos Imrén, Anna Margiton át Bálint Endréig és Kondor Béláig hosszú a névsor, nem véletlen, hogy a korábbi tárlatokon a hangsúly elsősorban a műveken volt. A balatonfüredi Vaszary-villában rendezett kiállítás attól más, mint a korábbi Levendel-gyűjteményes tárlatok, hogy a kurátorok – B. Nagy Anikó és Káli-Trutz Enikő – nemcsak a műtárgyakra fókuszáltak, hanem keletkezésük történetére, hátterére, legfőképp a gyűjtemény tulajdonosának kivételes alakjára.
Humanista polgár
Levendel László Budapesten született 1920-ban, szegény zsidó családba, ennek ellenére már gyerekkorától az orvosi pályára készült. 1938-ban jelesre érettségizett, de egyetemre az akkor életbe lépett ún. első zsidótörvény miatt már nem mehetett. Mindenféle egészségügyi segédmunkát végzett, a proszektúrán is dolgozott boncsegédként. A háború idején munkaszolgálatosként megjárta a hírhedt bori lágert, s nemcsak a tábort élte túl, de azt is, amikor visszavonuláskor a foglyokat gyalogosan terelték nyugat felé. „Éhséget már nem éreztünk, csak a szomjúság gyötört. Az egyik fiú lehasalt, hogy a pocsolyából igyon. Két tarkólövés. Ez járt annak is, aki összeesett, aki feladta: a megváltó két tarkólövés” – írta később A túlélő című visszaemlékezésben. A háború után beiratkozott a Szegedi Orvostudományi Egyetemre, 1950-ben végzett kiváló minősítéssel. Belépett a kommunista pártba is, alapító tagja, később igazgatója volt a szegedi Apáthy István Medikus Népi Kollégiumnak, de 1951-ben, amikor egykori szegedi párttitkár felettese, a gyanúba kevert Zöld Sándor belügyminiszter – a meghurcolástól tartva – öngyilkos lett, őt is kizárták a pártból. Orvosi működését – büntetésből – a tüdőbetegek hódmezővásárhelyi elfekvőjében kezdte, 1952-ben került a fővárosi Korányi tüdőszanatóriumba, a bori lágert szintén megjárt Böszörményi Imre osztályára, ahol 1994-ben bekövetkezett haláláig dolgozott. Munkája során kiemelt jelentőséget tulajdonított a betegek lelkiállapotának és szociális körülményeinek, ennek szellemében az 1970-es évek elején külön kórtermet rendezett be az alkoholista tüdőbetegek kezelésére; ez volt az első olyan alkohol osztály a szocialista Magyarországon, ahol nem alkalmaztak kényszerterápiát. A visszaemlékezésekben kiemelik, hogy figyelmen kívül hagyta a társadalmi különbségeket, nem kivételezett, küzdött a szegénység, hajléktalanság felszámolásáért is. Halálakor ezt írta róla Solt Ottilia: „Thomas Mann vagy Déry Tibor nagyregényeiből ismerős, humanista polgár. Orvos volt, aki a betegeit nem sejtek halmazának és vegyi folyamatok összegének látta, hanem egésznek, aki kis közösségébe, családjába ágyazva, vagy annak hiányától szenvedve él, betegszik meg, és így kell meggyógyulnia. Ezzel az Embert megillető megértéssel és tisztelettel gyógyította a fiatal Csoóri Sándort, a festő Bálint Endrét és a borsodi nyolcgyerekes Kolompár Jánost.”
Az életrajz alapján is sejthető, hogy Levendel László nem a hagyományos értelemben vett műgyűjtő volt. A gyűjtemény java a szanatóriumban is kezelt művészektől – Anna Margittól, Vajda Júliától és Bálint Endrétől, Kassák Lajostól – származik, a műveket sokszor kimondottan neki készítették, de több volt ez annál, mint amikor a beteg megajándékozza orvosát. Levendel ugyanis nem orvos-beteg kapcsolatot létesített a művészekkel, hanem közösen próbálták feldolgozni a borzalmas közös múltat, a háború traumáját. Jó példa erre kapcsolata Anna Margittal, akinek a férje, Ámos Imre egy németországi táborban halt meg, 1944-ben. „Anna Margit Levendel László egyik első képzőművész betegévé, majd élete végéig hű barátjává vált. Alapvető élmény volt az orvos számára a festményeken keresztül létrejövő kommunikáció felfedezése, a betegség és a művészet kapcsolatának megfigyelése” – olvashatjuk a katalógusban, de ez csak egy kiragadott példa, Levendel számtalan hasonló kapcsolatot létesített, ráadásul a legkülönbözőbb gondolkodású emberekkel.
Noha a kiállításon mintegy hetven mű látható a 20. század második felének legjelentősebb hazai alkotóitól, mégsem döntően képzőművészeti tárlat a Menedék a tüdőszanatóriumban. A kétszintes, nagyszabású kiállítás célja minden bizonnyal az lehetett, hogy semmi ne maradjon homályban, ami Levendel Lászlóhoz köthető. Ennek leglátványosabb megnyilvánulása (kórházi ággyal, a plafonra rögzített hatalmas röntgenképpel), hogy a tüdőgyógyászat fejlődésével és a Korányi Intézet történetével is megismerkedhetünk, képet kaphatunk arról a hosszú ideig tartó, sokáig kilátástalannak látszó küzdelemről is, amelyet az orvostudomány vívott, hogy legyőzze a tuberkulózist. De ugyanígy külön fejezete a kiállításnak Levendel másik nagy „munkaterületének”, az alkoholizmus elleni küzdelemnek a bemutatása is. Talán túlzásnak tűnik, de így sokkal inkább érthetővé válik az a kor, amely Levendel László pályájának kialakulását, a gyógyításhoz való viszonyát meghatározta. „Én még a reménytelenség korszakában kezdtem a pályámat. Amikor asszisztáltunk a fiatal betegeink halálához. De végeredményben egy olyan élményt szereztem, ami kitartást adott, mert ott mégiscsak az volt a helyzet, hogy mi egy szörnyű népbetegségen úrrá tudtunk lenni, a tüdőgyógyászok összefogásával, a szakma összefogásával” – mondta a kilencvenes évek elején egy interjúban, és azt is hozzátette, hogy éppen amiatt fordult az alkoholizmus kezelése felé, mert azt pályája későbbi szakaszában már sokkal veszélyesebbnek tartotta, mint a tuberkulózist.
A rendezők nem feledkeztek el arról is megemlékezni, hogy orvosi tevékenysége mellett Levendel László azon is fáradozott, hogy a képzőművészetet „bevigye” a szanatóriumba. 1961-ben emlékezetes kiállítást rendezett, ahol Dési Huber István és Derkovits Gyula mellett elsősorban az egykori Európai Iskola képviselőinek a műveit mutatták be, de amikor a szanatórium épü̈leteibe és parkjába műtárgyakat rendeltek, akkor is Levendel ötletei domináltak.
Második nyilvánosság
De a kiállítás legizgalmasabb és talán legaktuálisabb része is az, hogy megkísérli feltérképezni Levendel Lászlónak az ötvenes évek végétől kialakuló egyre terebélyesebb kapcsolatrendszerét, azt a sokoldalú, és korántsem azonos gondolkodásúakból álló közösségi hálót, amit második nyilvánosságnak is szokás nevezni. „A Levendel-lakás egyike volt az 1960-as évek óta folyamatosan bővü̈lő, »lassan hálózattá szövődő személyes magánterek« sokaságának, amelyek a második nyilvánosságban zajló diskurzusok alternatív intézményi hátterét adták” – olvashatjuk a katalógusban, de az is nyilvánvalóvá válik, hogy a doktor mindent megtett annak érdekében is, hogy segítse a sokszor periférián lévő barátait, ismerőseit. „Az ő nimbusza a mi körünkben abból jött, hogy rengeteg embert megmentett azzal, hogy befogadta őket a szanatóriumba” – mondja Halász Péter egy régi videófelvételen.
A Menedék a tüdőszanatóriumban izgalmas, sokoldalú kiállítás, amely a Kádár-korszak kevésbé ismert világát mutatja be egy kivételes személy életén keresztül, egyúttal arra is választ ad, hogy lehetett valaki független és szabad Magyarországon, a 20. század második felében. Egy racionálisan gondolkodó embert ismerhetünk meg, aki halála után huszonnégy évvel mégis a legnagyobb ideálistának tűnik. De éppen ezért lehetne példakép.
„Otthona műhely volt (…) ahol találkoztak a szellemi élet más-más pólusainak prominensei. Szalonjában összehozta az »urbánusokat« és a »népieket«, ahogyan saját értékrendjében, személyiségében” – foglalta össze Solt Ottilia 1994-ben azt, hogy hogyan válhatott Levendel László a szocializmus „titkos közéletének” jelentős alakjává, de sajnos hozzá kellett tennie azt is, hogy a doktor ideája, „a nagy szintézis” nem sikerült, 1989 után „barátai pártokba tömörülve feleseltek egymással”.
A balatonfüredi Vaszary Galéria és a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár közös kiállítása augusztus 1-jéig látható
