Zalaegerszegen idilli módon valósul meg mindaz, amit a kommunisták erőszakkal sem tudtak elérni: a nehézipar és a mezőgazdaság összemosása. A skanzen és a Magyar Olajipari Múzeum úgy összenőtt, ahogy a munkásosztály a "vele szövetséges" parasztsággal soha.
*
Csak egy ugrás a nádfedeles házikótól a gáz-olaj-szeparátor, az idegenforgalmi ajánlókban mégis szinte kizárólag a szentendreinél szerényebb léptékű, ám semmivel sem igénytelenebb skanzen szerepel. Nem csoda, hogy öt éve az év múzeumának választották a hivatalosan Göcseji Falumúzeum névre hallgató területet, ám annál meglepőbb, hogy immár negyven éve boldogítja az idelátogatókat olyan élményanyaggal, mint a csödei pálinkafőző kunyhó, a nagykutasi torkospajta, a mesterséges szőlőhegyről vagy a vízimalomról nem is beszélve. Ennek tükrében különösen furcsa, hogy alig telt el egy év az 1968-as avató után, a falumúzeum melletti több mint húszezer négyzetméteres területen megint szabadtéri tárlat nyílt.
Ám itt szó sem volt zsúptetőről, fatornyos templomról. A Magyar Olajipari Múzeum hatalmas indusztriális történelmi parknak épült, gazdája pedig az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt (OKGT) nevű szocialista monopólium volt. Akkoriban az ilyesmi persze nem ment ritkaságszámba, Székesfehérváron az alumíniumgyártás, Lillafüreden a kohóipar, Salgótarjánban a szénbányászat történetét bemutató múzeum nyílt az illetékes tröszt jóvoltából, ám olyat nem nagyon ismerünk, hogy két, ennyire ellentétes karakterű és gazdájú létesítményt így tettek volna átjárhatóvá.
Mégsem okoz fájdalmat az össze nem illeszthetőség, bár ehhez jócskán hozzájárul a remek időjárás, no meg, hogy a paraszti "finomságok" és a nagyipari brutalitás kontrasztja valóban különleges látnivaló. Mégis az a legnagyobb meglepetés, hogy nemcsak a skanzen, de az olajosrészleg is kifejezetten gondozott, ami azért figyelemre méltó, mert az ehhez hasonló nagyszabású ipari tárlatok működéséhez szükséges forrás legfeljebb a Kádár-korszakban látszott kiapadhatatlannak.
Nem így a zalai olajkutak. Ma már hihetetlen, hogy a területen működő, 1937-ben alakult Magyar-Amerikai Olajipari Részvénytársaság (MAORT) termelése 1940-ben az ország teljes szükségletét fedezte, később pedig - miután az amerikai állampolgárságú alkalmazottakat kiutasították az országból - a visszavonuló német hadseregét. Az viszont már egyáltalán nem újdonság, hogy a negyvenes évek végi koncepciós perek első áldozatai közé éppen a MAORT szabotázzsal gyanúsított munkatársai tartoztak, mint ahogy az sem, hogy társaság az államosítás után a jól csengő Magyar-Szovjet Olaj Rt. (MASZOLAJ) nevet vette fel, ami, ha másként nem, további szabotázsperekkel és dilettantizmussal próbálta fokozni a fokozhatatlant, s ez végeredményben a terület tönkretételéhez vezetett. Egy visszaemlékezés szerint "nem voltak képesek tudomásul venni, hogy a természet nem győzhető le, a kőolajtermelést nem növelhetik adminisztratív intézkedésekkel". Az 1969-es zalaegerszegi múzeumavatót temetésnek is nevezhették volna, a nagyjából harminc év alatt "lelegelt" környékbeli szénhidrogénmezők tisztességes búcsúztatójának. A zalai olaj akkoriban már csak illanó emlék volt, a kitermelés központja az Alföldre került, így hát logikusnak látszott, hogy az olajbányászatból megmaradt kellékeket egy helyre hordják össze. Ennek megfelelően legalább negyven kisebb-nagyobb tereptárgyat figyelhetünk meg. A leglátványosabbnak az 1935-1954 között 162 kút mélyítésében közreműködő, gőzhajtású, ún. rotary fúróberendezést mondhatjuk, melynek 41,5 méteres négylábú tornya még az American Petroleum Institute szabványai alapján készült, illetve a szintén negyven méternél magasabb Salzgitter fúróárbocot, amit a düsseldorfiak Gullivernek neveztek. De persze ámulhatunk a bólogató állatokra emlékeztető mélyszivattyúk láttán, vagy olyan "apróságokon" is, mint a különféle speciális teherautók vagy a sarokba szorított keskeny nyomtávú vasúti pályadarabon ácsorgó ún. "sínkuli". A legdöbbenetesebbek azonban a kerítés melletti susnyásból teljesen váratlanul előbukkanó ezüstszínű kútfejszerelvények, amelyek kereszt alakú formájukkal olyanok, akár a sírhantok. Természetesen a bányászemlékmű sem hiányozhat, stílusszerűen az 1969-es répcelaki robbanás (kilenc halott) tárolótartályaiból hegesztették össze.
Olajunk alig, így hát másféle látványosság is akad bőven, hiszen a múzeum célja nem kevesebb - amint a tájékoztatóban olvashatjuk -, mint hogy "bemutassa a szénhidrogénipar sokrétűségét, munkafolyamatait, tevékenységének eredményét". Utunkon egyebek mellett jeles tudósok mellszobrait és benzinkútgyűjteményt is megtekinthetünk, az utóbbi legnagyobb tanulsága, hogy a kutak formai letisztultsága a benzin árának növekedésével arányos. És persze van kiállítócsarnok is, ahol hatalmas terepasztalt helyeztek el, és biztosak lehetünk benne, hogy "Az olaj útja" címet adták neki. Van itt fúrótorony, olajfinomító és benzinkút meg a szédületes mélységek, mivel azt is bemutatják, hogy szinte már a pokolban, több ezer méter mélységben lapul az olaj.
A teremben egyébként maketten is megtekinthetjük, amit az imént odakint, és persze számos kellék (gázpalack, olajkályha stb.) szemlélteti, hogyan is szivárog a szénhidrogén a háztartásokba. Nem csoda, hogy a falra szerelt FÉG típusú gázkonvektort is egészen addig kiállítási tárgynak véltük, míg a teremőr néni nem közölte: "Ezzel fűtünk!"
Nyitva: április 1.-október 31. között, hétfő kivételével naponta 10.00-től 16.00-ig
