Az aranyat kivételes kémiai és fizikai tulajdonságai, relatív ritkasága, továbbá a vele kapcsolatos hiedelmek, és bármily furcsa is hallani, de a belé vetett hit és bizalom tették azzá, aminek évezredek óta ismerjük. Értékessé, kívánatossá, a tekintetet és a képzeletet is lenyűgöző, különleges anyaggá.
De mi is van az aranyban, ami miatt oly fontos számunkra ez a sárga fém?
Tigris, tigris, sárga fém
Az arany küllemét, tulajdonságait, de már szimpla előfordulását is paradoxonok kísérik - tulajdonképpen még legkézenfekvőbb jellemzőihez is bonyolult magyarázat tartozik. Az arany először is látszólag viszonylag ritkásan fordul elő Földünkön - legalábbis erre utalnak a nem túl nagyszámú és minden esetben korlátozott kapacitású lelőhelyek. Ráadásul szinte mindegyikük (itt persze csak a modern korról beszélhetünk) felfedezését szenzáció, pánik, tolongás és hisztéria kísérte - ha máshonnan nem, Jack London nyomán jól ismerhetjük az aranylázak fenomenológiáját. Mindez azonban csak a jól látható felszín - valóban csekély azon lelőhelyek száma, ahol mintegy halomban áll a sárga fém, ahol egy csákányvágásra is kilós aranytömb fordul ki a földből (Kaliforniában ezt hívták lucky strike-nak). Ezzel szemben egyes (meglehet, túlzó) becslések szerint csupán a tengerek vizében akár egy trillió (ez ugye a tíz tizennyolcadik hatványa) tonna finom eloszlású arany (pontosabban aranysó) is lehet - csak éppen a fene sem fogja kinyerni. Utoljára Fritz Haber, a hazafias lelkületű német vegyész próbálkozott vele még az első világháború idején, de többe került a leves, mint a hús. Amúgy az arany ritkán vész kárba: amit évezredek alatt kibányásztak (amúgy a háromnegyedét már 1910 után!), az valamilyen alakban, nyilván már többszöri újraolvasztás után, ma is közkézen forog (csak éppen nem mindenkién). Ehhez képest csekély töredék a hullámsírba merült kincseshajók rakománya, meg az a menynyiség, melyet elástak, eldugtak vagy maguk mellé temettettek embertársaink (alkalmasint a kincsvadászok, sírrablók és régészek mindenkori örömére).
Az arany állandóságának titka, hogy kémiailag módfelett ellenálló - sem savak, sem lúgok nem bírnak vele. Mint sokan tudják, szinte csak királyvízben oldódik, ami tömény sósav és salétromsav 3:1 arányú elegye - ez is csak azért, mert menet közben erős oxidatív reagens, nitrozil-klorid keletkezik. Ezenkívül oxigén meg némi lúg jelenlétében nátrium-cianidban cianokomplex képződése közben is feloldódik - ez azért fontos reakció, mivel így a csekély aranytartalmú kőzetekből is gazdaságosan kioldható az értékes fém, aminek főleg akkor örülünk, ha a használt reagenst (melyből előzőleg cinkkel kiszedték az aranyat) jelentős halpusztulás kíséretében a nyakunkba zúdítják. A természetben amúgy az arany leginkább elemi, de többnyire nem tiszta állapotban lelhető fel - olyan tíz százalék körüli ezüst mindig akad minden aranyrögben. Vannak természetesen vegyületei, ásványai, főleg (néha az ezüsttel közös) telluridjai, ezek közül jó néhányat - például a szilvanitot - először erdélyi aranylelőhelyeken azonosítottak a geokémikusok. Amúgy még arra is vannak becslések, hogy mennyi aranyat mostak, bányásztak, oldottak vagy hoztak más módon felszínre - ez a közkeletű szemléltetés szerint beférne egy 20 méter élhosszúságú kockába (esetleg egy majdnem 25 méter átmérőjű gömbbe), ami látszólag nem is oly nagy mennyiség, viszont - mint látni fogjuk - iszonyú tömeget képvisel. Ehhez képest meglepő, de némely becslések szerint a ma ismert aranylelőhelyek csupán 45 évig tudják kielégíteni a kereslet mostani szintjét - utána abból gazdálkodunk, amink van, vagy mégis aranyat kell nyernünk az óceánból.
Az arany puha, könnyen alakítható, megmunkálható, jó elektromos és hővezető képességgel megáldott, szép sárga színű és meglepően nehéz fém. Sűrűsége 19,3 kilogramm köbdecinként, vagyis az egyliteres doboznyi arany súlya majdnem húsz kiló. Szemkápráztató, róla elnevezett sárga színét az arany sajátos elektronszerkezetének, leginkább pedig az ott érvényesülő relativisztikus hatásoknak köszönheti - emiatt az aranyatomok, pontosabban azok elektronjai (két, közel került energiasávjuk miatt) képesek elnyelni a kék fényt (és pont azt, nem mindenféle egyéb spektrumot), annak komplementer színe pedig visszaverődik, pont a szemünkbe, mindenki legnagyobb gyönyörűségére. A kémiai ellenállóság magában csodálatos lenne - az aranyedényt, -órát és ékszert nem eszi meg a rozsda -, csakhogy az arany túl puha, így könnyen el is kopik. Ezért szokták ötvözni - többnyire ezüsttel, rézzel, ritkán nikkellel, vassal (kék arany), alumíniummal (bíbor arany), alkalmanként (lásd: fehér arany) platinával, palládiummal. Konvenció szerint a tiszta aranyat nevezzük 24 karátosnak - a 18 karátosnak már csak a háromnegyede arany, a tizennégy karátos aranytartalma a hatvan százalékot sem éri el -, az ennél kevesebb sárga nemesfémet tartalmazó ötvözeteket viszont már megmarják az akár természetes savak és lúgok - ha máson nem, ezen mindig megbukott minden pénzrontó, gonosz király.
Dénár, tallér, forint
Az emberiség legnagyobb - mondjuk a populáció gyarapodásából és az árutermelés létrejöttéből szinte törvényszerűen következő - leleménye volt a pénz feltalálása. A pénz funkcióit pedig sajátos tulajdonságainál fogva többnyire (de nem mindig!) éppen az arany bírta magára ölteni - ebben sajátos versenytársa volt sokáig az ezüst, melyet csak nehezen tudott legyőzni. Az arany érdekes módon szinte minden emberi kultúrában értékálló és ezért kívánatos jószágként jelent meg, amelyet bármire el lehetett cserélni. Márpedig a pénztörténészek azt tartják, hogy a pénz kezdetben biztosan árupénz volt, mely saját belső értékkel bírt, és maga is keresett áru volt a piacon. Innen látszólag egyszerű logikai lépés kincsképzőként is szolgáló nemesfémből, különösen aranyból verni a pénzt, de valójában az aranypénz csak viszonylag későn, az i. e. VII-VI. század körül jelent meg - a hagyomány szerint a kis-ázsiai Lydiában (ugye itt volt király Krőzus). Amúgy az aranypénz története során főleg a nagy értékű vásárlások lebonyolítására szolgált, a kisebb volumenű üzletekhez jó volt az ezüst is, a szegényeknek meg be kellett érniük a rézzel. Az arany sajátos paradoxona, hogy miközben pénzalkotó és maga is valamiféle sajátos fizetőeszközként szolgál, s értékéhez az állandóság képzete tapad, valójában az értéke többször is vadul hullámzott, ami gyakorta együtt járt azzal, hogy az ezüst hozzá képest relatíve felértékelődött. Így történt ez például a XIII. századtól 1550-ig, amikor sok forrásból (például Magyarországról is!) az arany Európába áramlott, s az aranypénz sok helyen kiszorította az ezüstöt - bizonyítékaként ama ökölszabálynak (Gresham-törvénynek is hívják), hogy a rossz pénz mindig kiszorítja a forgalomból a jót (ez utóbbit ti. jól elrakják tartalékba - rosszabb esetben ki is megy az országból). Az aranypénzt használó, a gazdasági értéket és árakat aranyban számoló és megállapító közösségek sem voltak védve a hirtelen válságoktól - ha egyszerre csak nagy mennyiségű arany áramlott be egy országba, az hosszú időre megboríthatta a helyi gazdaságot. Érdekes módon a leginkább előremutató pénzszaporítási eszköz az uralkodók által elkövetett pénzrontás volt: az aranytartalom csökkentése vagy az érmék körbenyírása révén kapott pénzt is teljes értéken kellett elfogadniuk az alattvalóknak - a kisebb értékű pénz valósággal képviselte a magasabb értékűt, megvalósítva a modern pénzügyi eszközök használatához nélkülözhetetlen pénzügyi absztrakciót.
E logikának megfelelően a pénz idővel átalakult: eljött a bankjegyek kora, melyekhez a hitelesség kedvéért a legkülönfélébb fedezetet kellett társítani. Bár a történeti hiedelmek másként tartják, az aranyfedezetű valuták számára alig néhány évtizedet szánt a sors: a legtöbb ország csak a XIX. század végére vezette be az aranyalapot (és volt, ahol inkább az ezüstöt választották!), de az egész rendszert szétzilálta az első világháború. A szisztéma nem is állt helyre, egészen pontosan egy újabb világégés kellett ahhoz, hogy helyébe lépjen az ún. Bretton Woods-i pénzügyi világrend, amelynek értelmében a világ valutáit (azok árfolyamát) szigorúan a dollárhoz kötötték, s csupán a dollárnál engedélyezték az aranyra való korlátlan átválthatóságot. Ez is csak 1944-től 1971-ig tartott, ezután az Egyesült Államok felfüggesztette a dollár aranyra való (limit nélküli) beválthatóságát - nem is csoda, annyi arany a világon nincs, ami követni tudta volna a pénzügyi szektor robbanásszerű változását és a forgalomban lévő dollármennyiség gyarapodását. Aranyat ma is szoktak volt tartani az országok, de csupán afféle tartalék gyanánt - az emberek nem azért fogadják el fizetőeszközként a nemzeti valutát, mert aranytartalék van mögötte. Sőt, hiába áll egy állam rendelkezésére jelentős mennyiségű arany: ha a polgárok úgy vélik, hogy a bankjegyet, amely tulajdonképpen követelés a kibocsátóval, például a jegybankkal (más, speciális fizetőeszközök esetén pedig más bankokkal) szemben, a jövőben nem tudják érvényesíteni (például jól befagyasztják a bankszámlákat), akkor inkább aranyra cserélik, mint mostanság Ukrajnában. S akkor a kormány már hiába próbálja megvédeni a valutát az aranykészletek piacra dobásával, sőt újabb aranyimporttal.
Az arany még mindig jó befektetés, de nem árt vigyázni, elvégre akár hosszú növekedési periódust is követhet hirtelen zuhanás. Akadtak történelmi mélypontok is: 1968-ban, az arany fedezetképző rangjának elvesztése előestéjén csúnyán leesett az ára - hogy 1980-ra (ez ugye egy újabb válságév) szinte megdönthetetlen csúcsokat érjen el. Eme évtized eddig monoton aranyár-növekedést hozott - nominálisan nem is adtak még soha ennyit az aranyért, mint manapság (egy unciáért több mint ezer dollárt), kár, hogy közben a dollár is sokat veszített értékéből.
Egy aranyos feles
Az aranyat a fentieken kívül is sok mindenre lehet használni: bár nem túl elterjedten, de az egykori praktikák leszármazásaként ma is használnak ízületi gyulladások enyhítésére aranyvegyületeket, ahogy a radioaktív aranyizotópok is használatosak a modern diagnosztikában. Nyersen viszont fölösleges aranyat enni: sajnos a szervezet nem bontja, nem emészti, azután húzhatjuk le az egészet a vécén. Az arany elektronikai alkalmazásai közismertek - legyen szó bár nanotechnológiáról, a félvezetőiparban felhasznált aranyról vagy a high end hardcore által oly nagy becsben tartott aranykábelekről, s akkor még nem is szóltunk a reflektív rétegként aranybevonattal ellátott high end cédékről! Vékony aranyréteg felvitelével könnyedén tudunk félig áteresztő, egy irányban átlátszó ablakokat készíteni. S bár tápértéke nincs, nem is igazán mérgező, így azután kicsiny dózisban, díszítőelemként, aranyfüst formájában felhasználhatjuk kulináris célokra is - ami afféle reminiszcenciája a középköri dőzsöléseknek. Az aranynak még E száma is van: 175, s nem hiába, mert a Gdanskban és a németországi Schwabachban gyártott Goldwasser nevű likőrféle konkrétan tartalmaz aranyfüstöt - de jobb helyeken bármikor kérhetünk egy ezerdolláros aranyozott koktélt.
Mindezek fényében különösen sajnálatos, hogy hazánk nem tartozik a világ jelentős aranytermelői közé - habár a történelmi Magyarország egykoron egyike volt Európa fő aranyellátóinak. A mai országterületen azonban legfeljebb sporadikus aranymosás folyik (a Dunán és a Dráván), jelentős aranybánya megnyitásának a közeljövőben geológiai érvek alapján csekély a valószínűsége. Erre a legnagyobb esélyt a recski rézérclelőhely esetleges újranyitása kínálja: egykoron, a kitermelés fénykorában, az ötvenes-hatvanas években évente 60 kiló aranyat és 500 kiló ezüstöt nyertek ki itt, mintegy melléktermék gyanánt.
