Fának sem jó lenni – könnyen erre a következtetésre jutunk, ha csak egy pillantást vetünk arra, milyen sok kártevő veszélyezteti erdeinket, parkjainkat, városi fasorainkat (mármint baltával, láncfűrésszel felszerelt embertársainkon kívül). A fákat károsító, lehető legkülönfélébb rendszertani csoportba (baktériumok, gombák, ízeltlábúak, emlősök) sorolható delikvensek között akadnak, amelyek már évezredek óta itt rontják a levegőt (no meg a fát), de akadnak jócskán frissebb jövevények is. Az ő érkezésüknek nem örül senki: sem fa, sem erdész, erdőtulajdonos, biológus/ökológus, de a laikus erdőjárók, parklátogatók sem. A gondokat nem csupán az jelenti, hogy egy friss érkező hirtelen letarolja, tarra rágja a megcélzott fajokat, néha komplett erdőségeket. A probléma ugyanis még súlyosabb, mivel az itt honos farontó organizmusokkal szemben az invazív jövevények bölcsen nem hozzák magukkal az ellenségeiket – ők tipikusan az óhazában maradnak, legfeljebb jelentős késéssel érkeznek meg. Tipikus helyzet, amikor a magyar erdőkben, városi parkokban amúgy is idegenhonos fák kezdenek pusztulni import kértevők miatt, amelyeknek itthon nincs is természetes ellenségük.
Az őshonos erdei kártevők sincsenek kevesen; akadnak köztük mindenféle ízeltlábúak (leginkább rovarok, néha atkák), no és farontó gombák is. A fákat már csemete korukban fenyegeti a csemeterothadás és a gyökérfojtó penész, de felnőtt korukban a helyzet tovább súlyosbodik: bizonyos fajokra specializálódott válogatós ínyencek (mint a fenyőilonca), és opportunista (majdnem) mindenevők is akadnak a kártevők között. Ehhez jön a jövevények pusztítása, amelyek között mindig akad új versenyző. Meglehet a klímaváltozás is kedvez például az invazív rovarok terjedésének, de felelős a legtöbb esetben maga a globalizált világ. A hatlábú kártevők ugyanis sokszor a világon átutazó kereskedelmi szállítmányokkal jutnak el újabb és újabb földrajzi helyekre. Ráadásul a szakemberek rendre figyelmeztetnek arra is, hogy invazív növények, sőt rovarok terjedéséhez hozzájárulhatunk mi magunk is – például mert csomagjainkban, ruháink között óvatlanul hazahozzuk őket. Ugyanakkor, amint a közelmúlt alább is részletezendő példái mutatják, a külföldről érkező éhes vándoroknak elég megvetni lábukat valahol az öreg kontinensen és utána országról országra, erdőről erdőre terjednek. Bár hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az utóbbi évtizedek – tendenciaszerűen mind enyhébb – telei segítik hozzá a már behurcolt rovarokat a túlélésben, valójában egy-egy melegebb téli hónap valamennyi farontó organizmusnak kedvez. A zömmel már korábban sem oly kutya kemény magyar telek pedig eddig sem nagyon akadályozták meg új jövevények érkezését, ha amúgy volt is mit enniük bőséggel. Ráadásul a zömük nem is délről érkezik, hanem nyugatról vagy keletről, gyakorta az éghajlati övezetességet is tiszteletben tartva terjednek – leginkább a komoly földrajzi távolságok áthidalásához, pláne az óceánokon való átkeléshez szorulnak az ember segítségére. Hogy lássuk, mivel állunk szemben, érdemes sorra vennünk az elmúlt és az eljövendő évek farontó sztárjait, az erdők rémeit.
Ebédre jött, itt ragadt
A vadgesztenyelevél-aknázómoly, vagy vadgesztenye-sátorosmoly (Cameraria ohridella) a keskeny szárnyú molyfélék (Gracillariidae) családjának egyik, most már Magyarországon is élő faja. Európában először a Balkánon, az Ohridi-tó mellől írták le 1986-ban. Mivel a Cameraria minden más faja észak-amerikai, valószínűsíthető, hogy ezt is onnan hurcolták be. Első leírása óta folyamatosan terjed nyugat és észak felé. Hazánkban először 1993-ban észlelték, az 1994. évi tömeges szaporodása után 1997-re az egész országban elterjedt. Monofág faj, aminek egyetlen tápnövénye a fehér virágú dél-európai vadgesztenye (Aesculus hippocastanum): a többi Aesculus-fajt a lepkék elkerülik. A városi vadgesztenye-fasorok és a parkokban ültetett fák veszélyes kártevője, ami ellen meglehetősen nehéz vegyszerekkel védekezni.
Elsősorban platánfák a gazdanövényei a kis méretű, muslicánál alig nagyobb platán-csipkéspoloskának (Corythucha ciliata), amely hártyás szárnyainak szépségéről kapta a nevét. A melegedő éghajlat kedvez ennek a hetvenes években hazánkba települt, eredetileg az Újvilágból származó rovarnak. A kártételét szívogatásával okozza a fákon: zömmel a levelek fonákján tevékenykednek 4-5 milliméteres, szürkés imágói, amelyek a levélerek mentén élősködnek a fán.
A smaragd kőris kéregrontót (Agrilus planipennis) 2007-ben észlelték először Moszkva környékén, 2013-ra pedig már délre és nyugatra több mint kétszáz kilométert tett meg. Eredetileg Ázsiában és Kelet-Oroszországban volt őshonos, és ahogy a neve is jelzi, ez a rovar nagy veszélybe sodorja a kőrisfákat.
A legrosszabb félelmek szerint a rovar felbukkanása veszélyeztetheti egész Európa kőrisállományát,
és félő, ahogy a hollandiai szilfavész után a szilfáké, néhány évtizeden belül a kőrisek száma is drasztikusan csökken (legalábbis ez olvasható a faallománygazdalkodas.hu oldalán). A szakemberek szerint Moszkva környékén már olyan stabil populációja alakult ki a rovarnak, hogy jó esély van arra: akadálytalanul elterjedjen egész Európában. Jelentős kőrisállományok találhatók városi közterületeinken, ezért az urbanizált zöldfelületek kezelői is aggódva figyelik a kártevő térhódítását, amelynek kártételét súlyosbítja, hogy a károsítás nyomán egy különösen agresszív gombafaj is megjelenik. Magyarországon egyelőre még nincs adat előfordulásáról, de Oroszországban és Ukrajnában már megtalálták. Terjedését meggátolni aligha, legfeljebb késleltetni lehet.
Az invazív gyapjaslepke (Lymantria dispar) eredetileg egy Eurázsiában és Észak-Afrikában őshonos, megtévesztően bájos külsejű kártevő: az utóbbi időkben a Dél-Európából észak felé terjedő alfajai egyre komolyabb károkat tudnak okozni. A gyapjaslepke hernyója polifág, azaz gyakorlatilag bármelyik fás szárú növény lombját fogyaszthatja, beleértve a tűlevelűeket is. Kártétele azért jelentős, mert a tömeges megjelenése esetén képes a tápnövényét tarrá rágni, és bár ez nem vezet a növény pusztulásához, a fejlődését jelentősen hátráltatja.
A nyugati dióburok-fúrólégy (Rhagoletis completa) eredetileg az Egyesült Államok és Mexikó területéről származik, de már az 1980-as évek elején megjelent Európában (korábbi cikkünk itt olvasható róla). Itt is akkurátusan, nagyjából nyugatról kelet felé haladva legelte le a dióültetvényeket. 2011-ben Kőszeg környékén felbukkant Magyarországon is, ahol pont terjeszkedésével egy időben nőtt meg alaposan a dióültetvények száma és kiterjedése. A fúrólégy kártétele a diófélék valamennyi faját érinti: ezek közül Magyarországon a közönséges dió az elterjedtebb faj, de a szintén Észak-Amerikából származó fekete dióból is találni kisebb ligeteket, főleg parkokban.
Az imágó (kifejlett légy) július elejétől szeptember közepéig rajzik, ezalatt folyamatos a tojásrakás: a légynőstények ugyanis a megtermékenyítést követően tojásaikat a dió zöld burkába süllyesztik, majd a kikelt lárvák ezt a zöld burkot rágják. A nyüvek piszkosfehérek, a többi lárvához hasonlóan kevéssé bizalomgerjesztőek, kifejletten 6 mm hosszúságúak. Miután tönkretették a lakhelyükül szolgáló diószemet, a talajban, báb alakban telelnek át. A rovar nem csupán kártékony, de sajnos szaporodását tekintve szorgalmas is: egy nőstény fúrólégy akár 400 petét rakhat, mintegy 30 gyümölcsbe befúrva. Az első stádiumú lárvák augusztus elején jelennek meg, növekedésükkel a dió felpuhuló burkán egyre nagyobb fekete foltok jelennek meg, amelyek végül gyakran a termés egész felületére kiterjednek.
Magyarországon 2012-ben észlelték először a foltosszárnyú (pettyesszárnyú) muslica (Drosophila suzukii) néhány példányát, elsősorban az autópályák pihenői mentén, tehát nagy valószínűséggel a turistaforgalomnak, illetve a behozott gyümölcsöknek, azoknak eldobált maradványainak köszönhetően terjedt el a faj. A gyümölcsmuslica elsősorban abban különbözik a korábban ismert fajoktól, hogy nemcsak a beteg, sérült, esetleg rothadó gyümölcsbe, hanem az egészséges, érőfélben lévő, vagy már érett gyümölcsben is lerakja a petéit. A rovar minden bogyósgyümölcsöt, köztük is leginkább a málnát és a szamócát támadja meg, legkevésbé az alma és a körte van kitéve a veszélynek, bár már ezek esetében is jeleztek kártételt.
Egész erdőket pusztít el, már bekerült Európába, ahol nincs természetes ellensége, a japán cserebogár (Popillia japonica).
Kifejletten egy centiméteres teste ragyogó fémes zöld, de akadnak lilás színű példányok – szárnyfedői sárgás, narancssárgás, barnás színűek, a potroh két oldalán pedig szőrpamacsok díszítik. A japán cserebogár esetében a kártételt az imágó, vagyis a kifejlett bogár, valamint a lárvája okozza. Utóbbi a földben fejlődik, és több százféle növény gyökerével képes táplálkozni. Főleg a pázsitfűfélék gyökerét károsítja, nagyobb gyepfoltokat is képes kipusztítani. A kifejlett bogár pedig a fák lombozatát fogyasztja; több száz növényen képes megélni, és miután csoportosan táplálkoznak, gyorsan tarra rágnak egy-egy fát. A japán cserebogár, ahogyan arra a magyar elnevezése is utal, az ázsiai szigetországból származik. Valamikor az 1900-as évek elején a kereskedelmi hajókkal jutott el az Egyesült Államokba, ahol főként a keleti partvidéken terjedt el, és aztán megint csak a kereskedelem révén jelent meg Európában: az Azori-szigeteken, Portugáliában és Spanyolországban, valamint Olaszországban. Egyelőre még csak Svájcig jutott el, de terjedési képességét ismerve, a kereskedelmi útvonalakon keresztül meg fog érkezni Magyarországra is.
Ellenségünk ellensége
Tipikusnak mondható, hogy míg az utoljára említett japán cserebogárnak jócskán akad természetes ellensége: rovar, gomba és fonalféreg is csökkentheti az egyedszámát, ám őket is az óhazában hagyta. Ahhoz pedig hosszú időnek kell eltelnie, amíg az új hazájának parazitái és ragadozó szervezetek felfedezzék az új táplálékforrást. Sajnos ez a japán cserebogár esetében még sem az Egyesült Államokban, sem Európában nem történt meg. Habár Amerikában már történtek kísérletek, hogy Japánból telepítsenek át olyan rovarfajokat, amelyek gyéríthetik az állományt, ám ezek sem hozták meg a várt eredményt.
De nincs mese, ez a védekezés jövője: megfelelő biológiai védelmet kell találni. A FAO, az ENSZ élelmezésügyi szervezete már 2019-ben összerakott egy kisokost az erdőket támadó kártevők (pl. invazív molyok, darazsak, bogarak, viaszos pajzstetvek és bűntársaik) elleni biológiai védekezéshez, összeszedve mindazt a tudást, amit felhasználhatnak az erdőgazdálkodók is.
Szerencsére azért időközben jelentős ismeretanyag gyűlt össze nemzetközi szinten a kártevők és betegségek elleni biológiai védekezésről: a természetes ellenség bevetése már többször hatásos eszköznek bizonyult az invazív fajok ellen.
Hogy a végére egy jó példát is mondjuk: a szelídgesztenye-gubacsdarázs természetes élősködője, egy szintén a fullánkosdarazsak közé tartozó fémfürkész faj megjelenésével sikerült a kártékony darazsak háromnegyedét kiirtani, amelyek előtte letarolták Európa gesztenyéseit, komolyan csökkentve az innen kinyerhető faanyagot, elpusztítva az ízletes termés javát.
