A májusig kitartó fagyok amúgy is sokfelé tették tönkre a diófák termését – az idősebb, gondozottabb állományú dióskertek még úgy-ahogy megúszták, elvégre minél magasabb a lombkorona, annál jobban véd a fagy ellen is. Főleg a nyugati országrészben ehhez hozzátette a magáét a nyugati dióburok-fúrólégy is: habár a nagyobb dióültetvények alapos permetezéssel készültek a támadására, de a kiskertekben és a szórványban álló, sokfelé az utak mentén növő diófák gyümölcsét nem volt, aki megvédje a kártevők rohamától. A hatás egyértelmű: akik eddig saját termésből összegyűjtötték a bejglire, zserbóra valót, azok kénytelenek majd a boltokban és piacokon körülnézni, ahol viszont a gyér termés miatt emelkedni fog a dió ára, akár kilónkénti 4000 forint fölé is.
A nyugati dióburok-fúrólégy (Rhagoletis completa) a kétszárnyúak rendjébe és a fúrólégyfélék (Tephritidae) családjába tartozik. Nem egy látványos, nagyméretű rovar: csíkozott szárnyainak fesztávolsága is csak 8–10 milliméter, így jellegzetes színei (barna alapszínű, feje sárga, tora viszont sötét, de ott is virít egy sárga folt) dacára is alig venni észre.
Szorgalmas pusztító
Eredetileg az Egyesült Államok és Mexikó területéről származik, de már az 1980-as évek elején megjelent Európában. Itt is akkurátusan, nagyjából nyugatról kelet felé haladva fertőzte meg a dióültetvényeket, 2011-ben Kőszeg környékén felbukkant Magyarországon is, ahol pont terjeszkedésével egy időben nőtt meg alaposan a dióültetvények száma és kiterjedése (lásd keretes írásunkat). A fúrólégy kártétele a diófélék valamennyi faját érinti: ezek közül Magyarországon a közönséges dió (Juglans regia) az elterjedtebb, de a szintén Észak-Amerikából származó fekete dióból is találni kisebb ligeteket, főleg parkokban.
Az imágó (kifejlett légy) július elejétől szeptember közepéig rajzik, ezen időszak alatt folyamatos a tojásrakás: a légynőstények ugyanis a megtermékenyítést követően tojásaikat a dió zöld burkába süllyesztik, majd a kikelt lárvák ezt a zöld burkot rágják. A nyüvek piszkosfehérek, kifejletten 6 milliméter hosszúságúak – miután tönkretették a lakhelyükül szolgáló diószemet, a talajban, báb alakban telelnek át.
A rovar nem csupán kártékony, de szapora is: egy nőstény fúrólégy akár 400 petét rakhat, mintegy 30 gyümölcsbe befúrva. Az első stádiumú lárvák augusztus elején jelennek meg, növekedésükkel a dió felpuhuló burkán egyre nagyobb fekete foltok jelennek meg, amelyek végül gyakran a termés egész felületére kiterjednek. Korai fertőzések esetén a dió mérete is csökkenhet, de ez csupán az első gond, a kártevők által előidézett rothadásos folyamat következményeként ugyanis a dióbél elszíneződhet és ráncosodhat. Emiatt még kisebb fertőzési értékek mellett is jelentősen romlanak a héjas dió minőségi mutatói, de rosszabb esetben a férgek csupán ehetetlen, gusztustalan masszát hagynak maguk után, ami idővel megfeketedik, beszárad és penészedik is.
A dióburok-fúrólégy okozta károkon nehéz segíteni, ha már egyszer megtámadták az állományt, a célzott védekezés gyakorlatilag csak a rovarcsapdák állításában és a fertőzött gyümölcsök gyors megsemmisítésében merül ki. Haladó szinten feromoncsapdával figyelhető a rajzás és csökkenthető a hím egyedek száma, így a tojásrakás mértéke is. Apró reménysugár, hogy akadnak olyan nemesített fajták, amelyek ellenállók lehetnek a dióburok-fúrólégy rontásának: jelenleg két ilyen, egyaránt svájci rezisztens diófajtáról tudunk. Nagyobb védelmet csak a célzott permetezés nyújthat, noha sokáig élt az a hiedelem, hogy diót nem is kell permetezni (de ha mégis, akkor szörnyű babramunka, sokszor reménytelen feladat). A dió amúgy számos olyan vegyületet termel (például az allelopátiás hatású, a fa környékén a növényzetet is ritkító juglon), amelyek miatt relatíve tényleg kevesebb kártevője akad.
Pedig eddig ugyancsak akadtak őshonos kártevői is a diónak: baktériumok, gombák, atkák mellett rovarok is megtámadták – utóbbiak közül a dió kukacosságát okozó almamoly (Cydia pomonella) okozta ez idáig a legtöbb gondot. Az almamolynak hazánkban két, de meleg nyarakon három generációja is lehet, a diót tipikusan a második generáció lárvái károsítják. A kis hernyók a köldökrészen rágják be magát a termésbe, majd a kifejlett lárvák ott is másznak ki, és az ágon, a törzs repedéseiben, avagy a diótárolóban bábozódnak be.
A most terjedő amerikai eredetű fúrólegyek sajnálatos előnye, hogy itthon szinte nincs is rájuk szakosodott természetes ellenségük (már persze a szokásos rovarevőkön felül), ami segíti, hogy akadálytalanul terjedjenek. Európában már egy másik rendszertani rokonuk is megjelent, amely még náluk is nagyobb károkat okozhat.
Invázió 2020
A már egy évtizede hazánkban is pusztító, mostanra a Duna vonaláig elterjedt fúrólégyféle csupán egy, a Magyarországon megjelent kártékony rovarok ármádiájából. Sokan emlegetik a klímaváltozást, ami a rovarok esetében elsősorban a délről északi irányú terjedést segíti, a tipikus termést károsító invazív rovarok azonban sokszor nyugatról keletre, vagy éppen ellenkezőleg, Kelet-Ázsiából Európa felé, de az éghajlati övezetességet tiszteletben tartva terjednek. Sokszor még az óceánt is átugorják, amiben a globalizáció, a mind sűrűbb közlekedési hálózatok válnak a hasznukra.
Bár az utóbbi évtizedekben megnőtt hazánkban a káros inváziós rovarfajok száma, az egyik klasszikus példa, a burgonyabogár nem mostanában érkezett. Eredetileg haszontalan gyomnövényeket fogyasztott Mexikóban és Észak-Amerika déli részén, hispano telepesek vitték magukkal az amerikai közép-nyugatra, ahol rákapott az ott termesztett burgonyára, és rohamos gyarapodásnak indult. A krumplira szoktatott kártevő szintén embertársaink révén ugrott át az óceánon még a 19. század hetvenes éveiben, de először 1922-ben alakult ki egy olyan góc Bordeaux környékén, amelyet már nem sikerült kiirtani, majd pár évtized múltán (először 1947-ben Héderváron, a nyugati határ mellett) elkezdte zabálni a magyar burgonyanövényeket is.
Egy másik rovarféle, a szintén észak-amerikai eredetű szőlőgyökértetű (avagy filoxéra) is még az 1860-as években jelent meg Európában, majd gyorsan tönkretette a kontinens, így Magyarország addig virágzó szőlőkultúráját, kiirtva az állományok jó kétharmadát. A szőlőterületek regenerációját csupán az ellenálló amerikai szőlőfajtákra végzett ráoltással, illetve rezisztens kvarchomok talajokra való szőlőtelepítéssel sikerült elérni. Mindennapos kártevőnek számít a babzsizsik is, pedig ez sem őshonos: a nálunk termesztett babfélék jó részéhez hasonlóan Amerika trópusi területeiről származik. A kilencvenes évek közepe óta van jelen nálunk a kukoricabogár, amelynek lárvái a növény gyökerét rágják, a kifejlett imágók annak leveleit hámozgatják, virágzáskor a bibeszálakat rágják le, és a pollent eszik. A más haszonnövényeket (például tökfélék, szója) is károsító szívós bogarak ellen a környezetre is csapást mérő rovarirtás mellett a vetésforgó alkalmazása a legfőbb eszköz.
Az utóbbi években számos káros invazív szipókás rovar jelent meg az országban: az inkább kellemetlenséget, mint károkat okozó poloskafélék mellett ilyen számos kabócaféle is. Az amerikai lepkekabóca (Metcalfa pruinosa) első olaszországi jelenését (1979) követően hamarosan szétterjedt Európában, nálunk 2004-ben bukkant fel. Igazi polifág, vagyis több száz tápnövénye van, lárvái és imágói a hajtásokon és a levelek fonákján szívogatnak. Táplálkozás közben nagy mennyiségben ürítenek mézharmatot, amelybe beletapadnak a lárvák testén képződő viaszszálak, ezzel sokat rontanak a növények nyújtotta látványon is.
A dió mint haszonnövény
Magyarország diótermő területe az elmúlt tíz év során 3 ezerről 7 ezer hektár fölé nőtt. Az éves termés nagysága átlagosan 7 ezer tonna, de a kiváló évjáratnak számító 2017-ben elérte a 10 ezer tonnát is. A dió becsült hazai termelési értéke 4 és 6 milliárd forint között mozog. Fő exportpiacaink Nagy-Britannia, Németország, Ausztria, Svájc, míg hozzánk elsősorban Romániából és Ukrajnából érkezik importdió. |
Terjednek rendületlenül A röpképes rovarok leginkább természetes módon terjednek, határokat nem ismerve: így került hozzánk a vadgesztenyelevél-aknázómoly, a platán-csipkéspoloska, az amerikai szőlőkabóca, a selyemfényű puszpángmoly és az ázsiai márványos poloska is. A kártevők másik része emberi közvetítéssel, a kereskedelmi útvonalakon kerül be, mint a burgonyabogár, az amerikai kukoricabogár, a paradicsomlevél-aknázómoly, az ázsiai csillagos cincérek, a japán cserebogár, több pajzstetű- és fonálféregfaj. Egy részük úgynevezett karanténkárosító, ezek terjedését hatósági eszközökkel próbálják gátolni. Számos rovar gyapjúból készített textíliákkal érkezett, mint az Amerikából származó szűzporva (Reesa vespulae), amely mára a rovargyűjtemények első számú ellensége lett. Akad példa szándékos behozatalra is: a harlekinkaticát a levéltetvek elleni biológiai védekezés céljából hozták be Európába. |
