Hosszasan és részletezve kifejti abbéli álláspontját, miszerint művem miért nem regény. Fel sem tűnik neki, hogy nem köteleztem el magam egyetlen műfaji megjelölés mellett sem. Ezért többnyire történetként, családi krónikaként vagy egyszerűen csak könyvként említem szerény művemet. Ami viszont "regénnyi" hosszúságát illeti: az eredeti 1600 oldalból Dezsényi Katalin szerkesztővel kemény küzdelemben válogattuk ki a csaknem 900 oldalnyi megmaradt anyagot.
A mű "elcseszettségét" apám véleményével támasztja alá, miszerint: "Karinthy Márton tudósít róla, hogy apja ostobaságnak tartotta tervét, mivel Cini szerint Gabi élete egyszerűen érdektelen téma." Cini viszont ilyen butaságot sohasem állított. Sőt, éppen azért biztatott a Gabi életével való szembesülésre, "nehogy én is ugyanabba a meszesgödörbe essek, mint ő".
A mű csúcspontján pedig egyenesen ezt mondja: "Hogy egy művész Karinthy Gábor sorsát választja, vagy éppen nem választja, ez sokkal több, mint a Karinthy Marci ügye, vagy hogy valaki a Karinthy fia vagy másé. Akkor ez az egész századnak a kérdése már." (II. 392. o.)
Lehet, hogy recenzens egy másik könyvet olvasott?
Még egy apró tévedés: könyvem nem a negyedik-ötödik, de a januári összesített eladási listán immár az első helyen áll.
Karinthy Márton
H
Anélkül, hogy Karinthy Márton minden felvetésére reagálnék, pusztán a könyv műfajával kapcsolatban szeretném leszögezni: magában a műben többször regényről, illetve regényíróról esik szó (I/222. és 225.; II/9 o.). A könyv honlapján (www.ordoggorcs.hu) Karinthy Márton két esetben is családregényként beszél művéről. Vagy jelentenek valamit a szavak, vagy nem, bár én a magam részéről szívesen elfogadom Karinthy mostani álláspontját is - a történet, könyv, krónika műfaja valóban meghatározhatatlan.
Zsuppán András
Kivásárlóerő
Magyar Narancs, 2004. február 19.
Tisztelt MaNcs!
Röviden szeretnék reflektálni a Kivásárlóerő című cikkre, mely alapos elemzést közöl nemcsak az M5-ös, hanem valamennyi magyarországi autópálya építése körüli anomáliáról.
A cikkben az olvasható, hogy "1998 és 2002 között Magyarországon nem sikerült átadni egyetlen kilométernyi újonnan épített autópályát sem".
Ez a megállapítás komoly tévedés, hiszen a Horn-kormány alatt épített, 44 km hosszúságú Gyöngyös-Füzesabony autópályát az Orbán-kabinet adta át 1998 őszén. A történelem aztán 4 év múlva - fordítva - ismételte önmagát, ugyanezen az útvonalon, Füzesabony és Emőd között.
Tisztelettel:
Dr. Mezőközy András
A szerk. Égni kell;
"Mentális kézzel,
belső hanggal"
Magyar Narancs, 2004. február 26.
Kedves MaNcs!
Jót derültem legutóbbi számotokon. Ne is tagadjátok, hogy szándékosan szerkesztettétek egy számba Cs. István legutóbbi vuduízű ötletéről írt szarkasztikus jegyzeteteket (Égni kell) és H. Györggyel készült interjútokat ("Mentális kézzel, belső hanggal"). Jó szemmel vettétek észre, hogy az, hogy azanya megszólítja a méhét mint egy személyt, és megkéri, hogy engedje be gyermekéhez, ahol megtudhatja, hogy a magzat duzzog-e, pontosan megfelel a szalmabábu-égetésnek. Következtetéseitek azonban nem konzisztensek. Ha munkatársatok szerint az anyák élménybeszámolóiból az következne, hogy a kapcsolatanalízist a szülészeteken is alkalmazni kellene, akkor a szalmabábu-égetők várhatóan igen pozitív élményei alapján hasonló szertartások megtartását kellene tanácsoljátok az összes politikai pártnak.
Izgalommal várom további rejtett üzeneteiteket.
Csibra Gergely
A szerk.: Égni kell
Magyar Narancs, 2004. február 26.
A MaNcs vezércikkeivel általában egyet szoktam érteni, ami - gondolom - nem meglepő, végül is mi a fityfirittyért olvasnék egy olyan lapot, amivel mindig vitatkoznom kellene. A mostani Égni kell című írással azonban nem tudok azonosulni. Nekem igenis az a véleményem, hogy a keresztény egyházak szimpatizálása a náci és apartheid eszmékkel nem új keletű, és nem pillanatnyi érdekazonosság következménye. Na már most, ha ez csak puszta vélemény lenne, akkor ez az én bajom volna. Sajnos a dolgot történelmi tények támasztják alá, ez pedig mindannyiunk baja, akik a keresztény kultúrkörben nevelkedtünk.
Míg a római kultúra alapvetően toleráns volt a hatalma, illetve érdekkörébe került idegen kultúrákkal és vallásokkal szemben, addig a hatalomhoz jutott kereszténység a kezdet kezdetétől minden más vallásban konkurenciát látott, és tűzzel-vassal fellépett velük szemben. Mint a kakukkfióka: senkit nem akar megtűrni maga mellett a fészekben. Amint megszűnt üldözött vallás lenni, rögtön arra tört - eredménnyel -, hogy államvallás legyen, és nekiment az Isis-kultusznak, aztán eretnekeket üldözött. Később a szétesett egyház nyugati szárnya keresztes háborúkat indított az arabok és Bizánc ellen. Az Árpád-kori Magyarországon képesek voltak gazdasági válságot okozni, csakhogy tönkretegyék a gyökeret verni készülő muzulmán kereskedőket és iparosokat. A spanyol reconquista után Torquemadáék a kikeresztelkedett mórokat és zsidókat éppúgy üldözték, mint apáik hitén kitartó társaikat. Csodálkoznék, ha bebizonyosodna, hogy a cigányok 500 éves kirekesztettségében ártatlanok lennének a keresztény egyházak, a zsidók modern kori üldöztetésében viszont bizonyított a főszerepük. A Vatikánt Mussolini és Hitler bukása sem késztette jobb belátásra: szakmányban mentették a náci háborús bűnösöket Dél-Amerikába. Miért csodálkozik hát a szerkesztőség, hogy a mai magyar nagy egyházak kokettálnak a szélsőjobbal?
Tisztelettel:
Pasinszki József
