"Ha dúl a bősz elem, e hármast ne feledd: / Erős kar, bátor szív, testvéri szeretet! / Jutalmad ez legyen: betöltéd tisztedet!" Így hangzott úgy százharminc éve az önkéntes tűzoltók nagylelkű jelmondata. Ezen a területen is egy Széchenyi tüntette ki magát kezdeményező erőfeszítéseivel, mégpedig István fia, Ödön gróf, aki az immár családi kötelezettségnek tekinthető londoni látogatása során egy időre szolgálatra jelentkezett az akkor még unikumnak számító Fire Brigade-nél. 1862-ben járunk, akkoriban a Helytartótanács sorra visszadobta az egyesületalapítási kérelmeket, attól tartva, hogy a rebellis magyar polgárok fondorlatos módon összeesküsznek a szivattyúk, fecskendők és csáklyák rejtekében. A kiegyezés után aztán Széchenyi Ödön hozzáláthatott a Magyar Országos Tűzoltó Szövetség létrehozásához, miközben megszervezte a fővárosi (hivatásos) egyesített tűzoltóságot is. Ennek parancsnoki tisztségétől hamarosan megvált, hogy a messzi Konstantinápolyban végezze el újra mindezt, amiért magas katonai rendfokozattal és - keresztény hite dacára - a pasa címmel jutalmazta a császár. Az ügyeletes teremőr mindemögött a gróf válását jelöli meg döntő mozgatórugóként, ami persze mit sem von le tiszteletet parancsoló tetteinek értékéből.
A bennfentes információ, amelyet aztán továbbiak követnek, az őr jóllakottságának köszönhető. Érkezésünk ebéd közben éri, ami a gyaníthatóan egész napos tétlenség dacára is kedvét szegi a koros, ám daliás nyugalmazott tűzoltónak, akiben a hideg élelem elköltését követően - majd este, otthon eszik meleget - a csökönyös kérdezősködés mégiscsak felébreszti a szunnyadó tárlatvezetőt, és nyomatékosan rámutat egy-egy magyarázó szövegrészre, illetve ismerteti egy-egy tárgy rejtett, a legendák világába hajló vonatkozásait. Elismerő biggyesztéssel, ám kissé hitetlenkedve fogadjuk például azt a kijelentését, hogy az 1700-as években az lehetett diáktűzoltó Debrecenben, aki a kiállított rettentő, embermagasságú bunkót, a vastag végén fémabronccsal koronázott "nagybotot" kitartott fél kezével megemelte.
A tűzoltás kezdeteit bemutató római reliefeken és cserepeken eddigre már túljutottunk, tudomásul vettük, hogy Néró nem gyújtotta föl Rómát 64-ben, hanem éppen hogy egész utcasorokat veretett szét a lángok megállítása érdekében (ami egyébként semmivel sem kevésbé bizonyított, mint az ellenkezője), majd pedig tűzvédelmi megfontolások alapján új építkezési rendeleteket hozott. Vezetőnk szigorú tekintettel ellenőrzi, hogy kellő alapossággal szemléljük-e az aquincumi víziorgona rekonstrukcióját, mely hangszer eredetije a tűzoltók mulatságainak aláfestésére, éjszakánként pedig a szolgálatosok álmának elűzésére szolgált Minárovics János tűzoltástörténész szakavatott ismertető sorai szerint. Miután a középkori tűzoltászat emlékeit bemutató vitrineknél is illő befogadókészséget mutatunk, immár komoly érdeklődőnek számítunk, így aztán a korai vízipuskák és gólyanyakú fecskendők világába már előzékeny befogadást nyerünk. Mire pedig magunkévá tesszük azt az ismeretet is, hogy a tömlőt mint olyat 1672-ben, egy amszterdami tűzvészt követően alkotta meg Jan van der Hayden rézmetsző (eleinte bőrből varrták és szegecselték, később kenderből szőtték és zsírozták), olyannyira sikerül bizonyítanunk elmélyült kíváncsiságunkat, hogy vezetőnk - a kronológiát felborítva - egy adatot idéz, miszerint tavaly többször vonult ki a tűzoltóság műszaki mentésre, mint tűzesethez. Elhamarkodott feltevésünkre, miszerint az mégiscsak könnyebb feladat, kesernyésen enigmatikus fejcsóválás a válasz: "Sok minden van ám, amit civil, polgár személy nem tud!" Véres hullákat kiszedni, nyulakat megfogni, kellemetlen dolgok ezek. Ez a nyúldolog kíváncsivá tesz bennünket, és ki is derül, hogy ha felborul és kinyílik egy élő állatokat szállító kamion, az elbitangolt jószágot bizony a tűzoltó tereli össze, ki más.
Vissza az időrendhez, amelyben előrehaladva még 1830-ban egy jelentős magyar szabadalomra bukkanunk: Kőszegi Mártony Károly táborintéző főstrázsamester ekkor találta fel a sűrített levegővel működő légzőkészüléket, amelynek egy későbbi, kifejezetten komikus benyomást keltő, pelikánfejszerű füstálarcban végződő változata már több mint félórányi tartózkodást tett lehetővé a füstben. Ez kétségkívül hatékonyabb mentési segítséget jelentett, mint a korban még élő népszokások: az asztalok lapjukra fordítása a szomszédos házakban vagy az, hogy az asszonyok meztelenül körbefutották az égő házat.
A század végére már szabványosított "egységes csavarpárok" biztosították, hogy nagyobb tüzeknél összkapcsolhassák a különféle egyletek, a városi tűzoltóságok és az egyre-másra alakuló gyári tűzőrségek fecskendőelemeit. Ekkortól terjednek el a különféle tűzjelző készülékek, amelyek közül több is egészen a közelmúltig szolgált az Országháztól kezdve az Operáig számos középületben. Aztán, ahogy az élet többi területén, a tűzoltásban is a hűvös célszerűség vette át a terepet, a gondosan megmunkált szerszámok, díszes ruhadarabok helyébe robusztus, komor eszközök léptek - viszont kétségkívül egyre hatékonyabban sikerült elbánni a feltörő lángokkal. Tiller Mór cs. és kir. udvari szállító szaküzletének rekonstruált kirakatában azonban még láthatunk egy-két díszes szekercét, övcsatot, sisakot, sípot és kürtöt, amelyek alighanem inkább szolgáltak látványelemként az ünnepi alkalmakkor, mint hasznos kellékül munka közben.
Így jutunk el a mai csúcstechnológiáig, az impulzusoltóig és a turbóreaktív oltógépig, amelyek bonyolult működésének megértéséről könnyű szívvel tekintünk el, miután érdeklődésünknek már csak az utolsó, üszkös maradványai pislákolnak.
Budapest X., Martinovics tér 12. Nyitva: kedd- szombat 9.00-16.00, vasárnap 9.00-13.00
