Az alföldi mezővárosok folyamatos és valamelyest öntörvényű története akkor is csak a 18. században, a török hódoltságot követő újjáéledés (betelepítés, örökváltság stb.) előrehaladtával kezdődik, ha mindegyikük fel tud mutatni valami Anonymus-utalást vagy középkori okleveles említést. Szentesen a század végére már lendületesen közeledett a tízezres szinthez a lakosság lélekszáma, és a helyi múzeum pár éve újrarendezett gyűjteménye jól érzékelteti a további fejlődést, városiasodást, amit az iparosok számának növekedésével, a céhek megjelenésével szokás illusztrálni. A Koszta József Múzeumot ráadásul az egykori vármegyeházán rendezték be, Szentest ugyanis 1875-ben Csongrád megye székhelyévé választotta a megyegyűlés, és az is maradt egészen az 1950-es közigazgatási átszervezésig - ami megint csak a belvárosra rátelepedő, hetvenes évekbeli betonminimalizmus ellenére is kifejezetten jó hangulatú város jelentőségét mutatja.
A múzeumban egyfajta "mesterek utcáját" alakítottak ki, ahol némelyik "műhelyben" videón követhetők az adott mesterséget jellemző munkafolyamatok. Nagyjából a mindenütt megtalálható és a paraszti élet kellékeit előállító szakmák szerszámait láthatjuk: kovács, szíjgyártó, csizmadia, fazekas, takács, szűcs, ilyenek. A kísérő füzet ezzel együtt is kínál újdonságokat a szakkifejezések szintjén, például amikor elárulja, hogy a csávázott alapanyagról a huslást kákóval szedték le egykoron.
Helyi sajátosság viszont a talicskagyártás, mert a nagy tiszai árvízvédelmi munkálatok miatt nagy keletjük volt a különféle teherhordó eszközöknek, bár ha jól értem, a szegedi változatot a piacról kiszorító szentesi talicska legfontosabb tulajdonsága az volt, hogy könnyen felborult, átbillent. Mindenképpen meg kell emlékeznem a kemencével összeépített gyönyörű pálinkafőző készülékről, de a mezőgazdasági részlegben bóklászva is feltűnik egy-egy különös tárgy, például az első ránézésre kissé horrorisztikusnak tűnő, kiálló vashegyekkel körülvett, nyakörvszerű palóka. Ez arra szolgált, hogy a már legelni képes borjú ne férjen többé hozzá az anyja tőgyéhez, illetve ha hozzáfér, a tehén dühödten elutasítsa, vagyis hogy a felnőtté válás gyorsított folyamatában frusztrációs pokollá változzon egy nemrég még harmonikus, idilli kapcsolat.
A múzeum legkülönlegesebb részlege azonban pár száz méterrel távolabb található kihelyezett tagozata, Fridrich János Fényírdája. Nem akarom eltúlozni az edelényi születésű fényíró mester szentesi megjelenésének a jelentőségét, már csak azért sem, mert nem ő volt az első szentesi fotográfus. Kezdetben a már behonosodott Herzl (Hegedűs) Vilmos műtermében sürgölődött mint segéd, miután vándoréveit Miskolcon, Kassán, Szombathelyen töltötte, majd szentesi lányt vett feleségül.
Mozi, fürdő, fényírda - ezek nélkül nincsen város. És éppen ezért érezhette magát igazi város lakójának a szentesi polgár, aki családjával együtt ünneplőbe öltözött, hogy atyja után ő is megörökíttesse magát a helyi művészlelkek számára egyfajta klubként és önképzőkörként szolgáló, 1905-ben épített napfény-fotográfiai műteremben. Efféle műintézetek a fővárosban persze tucatjával és a vidéki városokban is mindenütt létrejöttek, csakhogy nem élték túl a 20. századot, úgyhogy a pestieket (Mai Manó Ház és állítólag néhány még működő műterem) nem számítva hírek szerint Szentesen túl a legközelebb Székelyudvarhelyen láthatunk ilyet.
Igazából az a furcsa, hogy fennmaradt az épület, amikor lebontották azt a bizonyos Görög-udvart, amelyhez tartozott. (Ez a 18. század végén betelepült görög kereskedők lakóhelye volt, amely egy mindmáig álló kis ortodox templommal is kiegészült.) Igaz, egészen 1985-ig üzemelt a három Fridrich lány (mindhárman fényképészek lettek) egyikének vezetésével.
Az épület belül sokkal tágasabb, mint amilyen aprónak tűnik kívülről, és a hátsó üvegfala előtt most tárlók állnak mindenféle fotóskellékekkel és fényképekkel: az egyikről épp az említett három lány tekint ránk megszeppenve. Szemlátomást tudják: apuka mérges lesz, ha belemozdulnak a képbe.
De láthatunk szabadtéri munkákat is, például egy cselesen, három felvételből némi csalással panorámásított képet egy parasztudvarról, amelyben a valóságban egymással szemben álló épületek (és előttük a ház megsokszorozódott népe) mintegy kifordulnak a néző - a megrendelő nagygazda - felé. A falakon pedig Szentes a maga sokféleségében: porták, kapuk, utcák és terek, tanya, gyártelep és piac, irodisták és parasztok. Cigánytelepi felvételek - nem tudni, hogy vajon szociális érdeklődése lenyomataként, vagy csak témát kínálva a festő cimboráknak.
A tárgyi anyag színvonalát, a mindenféle lencsék, szűrők, alátétek értékét a szakértő szem nyilván jobban megítéli, viszont látványra igencsak jól mutatnak a szép régi fényképezőgépek, az oldalszobában, az egykori sötétkamrában elhelyezett nagyítógép, nem is beszélve a fej- és könyöktámaszról, amely a hosszú expozíciós idő ellenére is biztosította a delikvens karót nyelt mozdulatlanságát. A műterem közepén tornyosul Fridrich gyönyörű, méltóságteljesen hatalmas fakamerája, amelyet szekéren szállított az utcán, mielőtt kisebb gépeket is beszerzett volna magának.
Koszta József, a festő - nem véletlenül nevezték el róla a múzeumot - évtizedeken át egy Szentes melletti tanyán élt. A "zsémbes piktor" Fridrich egyik állandó megrendelője volt, a paraszti munkát ábrázoló festményeinek előképeit szolgáltatta számára a fotográfus, akinek műterem-szalonjában más alföldi festők is meg-megfordultak. A műterem egyik falát teljesen betölti egy szinte életnagyságúra nagyított kép, amelyen a helyi művészlelkek poétikusan szabálytalan (és erősen bajszos) csoportozatba rendeződve várják, hogy kedélyes együttlétük az örökkévalóság kitörölhetetlen részévé váljon.
A fényírdát a múzeum munkatársai kérésre nyitják ki nyitvatartási időben: keddtől péntekig 9-15, szombaton 10-17, vasárnap 13-17 óra között
