Van az Ómen végén az a hideglelős pillanat, amikor a kis Damien hátratekint, egyenest a kamerába, majd mosolyra húzza a száját, de úgy, hogy attól nem kapunk levegőt. Ilyesminek itt nyoma sincs.
Damien Thorn kedves, gyámoltalan, naiv fotóriporter, akinek fogalma sincs, mi történik körülötte. Emlékfoszlányokban törnek rá az első rész képkockái, ám a másodikkal már nem számolnak, melyben ráébred sorsára. Jámboran pislog, mikor megszaporodnak körülötte az átabotában összecsapott bibliai jelek, jé, én vagyok a gonosz.
Pedig rajta kívül mindenki tudja ezt. A munkamániás nyomozó, a titokzatos öregasszony, a vatikáni vitéz, aki végezni akar vele, meg persze egy csapat befolyásos ember, akik már nagyon várják, hogy Damien betöltse végzetét.
| ||
Oké, értjük: annyira aljas és züllött ez a világ, hogy már az Antikrisztust is dróton rángatják. Csak hát a motiváció, az hiányzik. Persze ott egy bolond bige, aki begyűjtötte az Ómen-relikviákat, de a Damien sorsát egyengető pénzemberekről nem derül ki, mit örömködnek, hogy mindjárt itt a világvége. Mondjuk, a sztori a második és harmadik rész közt játszódik, szóval nagyon nem kell izgulni, Sam Neill majd úgyis bebukja az armageddont.
Pedig nagyon igyekeztek összeszedni a jól ismert motívumokat: támadnak a rottweilerek, röpködnek a varjak, és csúf halált hal mind, ki útjába áll az eljövetelnek. Ám nem látnak tovább a trilógiánál, képtelenek vérfrissítést hozni a történetbe, az meg már az utolsó csepp a szenteltvízben, hogy még Jerry Goldsmith Ave Satanijával sem képesek hozni a klasszikus hangulatot.
Magyar felirat: Taurusz
