Jobb híján önéletrajzi ihletésű egyszemélyes vígjátéksorozatnak lehetne nevezni az ilyet, mint Larry Davidtől a Félig üres, Miranda Harttól a Miranda, Louis C. K.-től a Louie. Akkor működik, ha a komikus elég öniróniával adja elő magát és meg tud győzni róla, hogy az ő kis banális életénél nincs érdekesebb, miközben egy-két jól irányzott kommentárt is becsempész a világról.
Will Arnettnél is játszik az önélet, hiszen hőséhez, Chiphez hasonlóan ő is gyógyult alkoholista. Kellő távolságtartással, jó poénokkal és gondosan elhelyezett drámai pillanatokkal ki is kerekedhetne egy szívszorító történet (az élettől megtépázott komédiás nevetésbe öli fájdalmát). Arnették és a Netflix valami rejtélyes okból dramedyként definiálják a sorozatot, de sem valódi dráma, sem poénok nincsenek benne. Chip önsegítő guru egy LA-i anonim alkoholista klubban (bár stikában újra iszik), szabadidejében állítólag bútorokat tervez (a sorozatban senki sem dolgozik) és kilopja a csajokat legjobb barátja, a szintén exalkoholista sommelier Dennis alól. A terv az lenne, hogy Chipet egyfajta aranyszívű életművészként lássuk, holott valójában egy hazug, lusta, alávaló ingyenélő (így szerencsére az azonosulás csírájában elhal). Mégis a széria összes rosszul megírt, sablonos nője (az ábrándos szőke, a tüzes barna, a jó karban lévő ex-feleség) érte eped.
Az a szomorú, hogy Arnett (túl) komolyan veszi a sorozatot – ami láthatóan a traumafeldolgozás szándékával készült –, mégis nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy csak a Netflix pénzén sajnálja magát.
Magyar felirat: Szigony & cateye
