A sittes séf és a bronxi luxusétterem meséje ez, megspékelve David Schwimmerrel, aki a bús borszakértőt adja, hogy megmutassa, a sitcomon túl is van élet. Az igazság pedig az, hogy tényleg van. Első hallásra kevéssé tűnik ugyan vonzónak egy étterem beindításáról szóló mű, de most a megvalósítás egészen izgalmassá és különlegessé teszi.
A történet két, egymásról alig tudó szálon fut, amelyeket a lepukkant Bronxba álmodott elit étterem paradoxona, a pazar fogások és a sznobériába csúszó borelemzések fűznek össze. Ami mégsem engedi giccsbe csúszni a mára túllihegett, és olykor nehezen elviselhető főzzünk-igyunk hiperelegánsan szólamokat, az az, hogy itt a csúcsfogásokat egy narkós, lecsúszott séftől (Jim Strugess) kapjuk, akinek az étterem csak a maffiából kivezető egérútnak kell; a borok titkait pedig az alkoholista, megözvegyült, fiát egyedül nevelő Schwimmer hozza két depressziós szétcsúszás között. Szóval van izgalom, maffia, bélszín a pult alól és némi narkó, sőt egy rasszista, ám tőkeerős nagypapa is, aki ismerkedni akar az anyja halála óta meg sem szólaló fekete unokájával. Noha a maffiaszál – néha szándékosan – a műfaj paródiájának tűnik, de ennyi drámai helyzetet összesűríteni egy menübe nem kis próbálkozás. Egyelőre jó étvággyal lehet mindezt rágcsálni, hisz egy perc nyugtot sem hagy a műegész, egyik drámából a másikba csöppenünk, váltás vagy szusszanás nélkül, remekül fenntartva valami furcsa, megfoghatatlan feszültséget.
A tálalás remek, a fogások csakugyan, még a bor is elmegy. Megettük.
Magyar felirat: LHX – Curacao86
