Vélemény

Egy debreceni ügyvéd irodája a Debreceni Televízió Kft. képviseletében követel helyreigazítást a stop.hu-tól, mondván, nem helytálló azon megállapításuk, miszerint a mondott tévé olyan beszámolót közölt egy helyi műkorcsolyaversenyről, melyben csak a polgármester, Kósa Lajos lánya és trénere szólal meg, majd miután az ügy átfordult kínosba, gyorsan felturbózták ugyanazt a tudósítást egy másik megszólaló gyerekversenyzővel.

A nyugati vitorlákat dagasztó keleti szélből az elmúlt pár hónap szívós gazdasági és diplomáciai erőfeszítéseinek köszönhetően eddig arra futotta, hogy az oroszok a minap Fellegi Tamás fejlesztési miniszter értésére adták: 2014-ig nem óhajtanak a 2015 nyarán lejáró hosszú távú gázszállítási szerződés újrakötéséről tárgyalni. Legalábbis a magyar kormánnyal nem - hogy kivel fognak talán, arról mindjárt. Tisztázzuk: nem az oroszok szeretnének tőlünk gázt vásárolni, hanem mi őtőlük, és nem az orosz népesség energiafogyasztása függ 45 százalékban a magyar gáztól. Hanem fordítva, a magyar energiafelhasználás 45 százaléka gázalapú, és ennek a gáznak a 80 százaléka Oroszországból, a Gazpromtól érkezik. Ha tehát egy percig ég otthon az olvasólámpa, akkor abból 21,6 másodpercig orosz gázból ég, és ha rotyog az ebéd, alatta a gázrezsó egy percből 48 másodpercig orosz gázon melegít! Orosz gáz nélkül nemcsak nyersen ennénk a marhapörköltet, de napnyugta után a Magyar Nemzet Orbán Viktor jótéteményein zokogó cikkeinek még a kétharmadát sem bírnánk elolvasni! Ez pedig megengedhetetlen.

Hétfői "országértékelő" beszédében Orbán, mit ad isten, megint csak nem az "igazi" gazdaságpolitikáját ismertette. (Az évek óta várt Nagy Bejelentés új időpontja és helyszíne: február 14., Országház.) E semmitmondó, kínosan szellemeskedő szózuhatagnál ugyanakkor fontosabb fejlemény Selmeczi Gabriella "nyugdíjvédelmi biztos" minap kilátásba helyezett törvénymódosító javaslata, ami lényegében korlátlan felruházást adna a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalnak (Kehi) arra, hogy a magán-nyugdíjpénztári gazdálkodás visszamenőleges ellenőrzésével magánszemélyek és pénzügyi szolgáltató magáncégek bármely adatához hozzájusson. Ezt jól kontrázza Orbán múlt heti ingerült megjegyzése, miszerint a nyugdíjrendszerről ő többet nem vitatkozik, mert ez a vita egyszer s mindenkorra eldőlt.

A túrának megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha megérzi a telet, Szegény profi, elmereng a valután, Kéjjel indul minden túra-szag után. (A Sporthírlap túraverse, 1930. karácsony) A vajaskenyér-túra fogalma mára szinte kikopott a futball szókincséből, sőt a sportággal kapcsolatban a túra kifejezést sem használjuk gyakran. Okkal, hiszen a magyar klubok manapság vagy nemzetközi kupamérkőzések alkalmából, vagy edzőtáborozás során jutnak el külföldre, arra azonban nincs példa, hogy meghívásra sorozatban játszanák a (telt házas) mérkőzéseket. Pedig valaha bevett dolognak számított, hogy a téli, illetve nyári bajnoki szünetben magyar csapatok portyázzák végig Európát.

A filozófusok mostanság érdekes élményekben részesülnek. Mély emberi szenvedélyek és indulatok kavarognak bennük és körülöttük. A hűvös távolságtartásból és a kiszámított, gondosan adagolt politikai szenvedélyből kikevert viselkedésmód látványosan foszlik le sokukról, s adja át helyét a dühnek, fölháborodásnak, kárörömnek, szégyennek, bosszúnak és hasonló, örök-emberi, allzu menschliche erkölcsi érzelmeknek. Nincs is ezzel semmi baj, időnként mindannyiunknak meg kell fürdenünk sárban és tejben egyaránt.

Már csak pár hét, és kibonthatjuk a várva várt Matolcsy-csomagot, hogy megtudjuk végre, mi vár ránk, magyar állampolgárokra. Hasonló türelmetlenséggel várják a csomagbontást külföldi hitelezőink, az országban működő vállalkozók, a pénzüket befektetők és a nemzetközi politikai porond számos szereplője, mindenekelőtt az uniós tagállamok és szervezetek vezetői.

A Schiffer András-jelenség Magyar Narancs, 2011. január 6. Olvasói levelek Magyar Narancs, 2011.

A jobboldali spicli-, vamzer- és smasszersajtó immár hónapok óta terjeszt mindenféle sötét rágalmakat a magyarországi filozófusokról, persze főleg azokról, akiket politikai ellenfeleknek vél; de mivel a célba vett gondolkodók egy része se nem liberális, se nem baloldali - vagy alig lehet róla tudni, miféle -, világos, hogy a kissé megbuggyant völkisch propagandistáknak a filozófia mint olyan ellenszenves. Arról nem is szólva, hogy mindenki számára kiderült: a vádak tarthatatlan szamárságok. Nem meglepő, hogy az állam költ a kultúrára és a tudományra; ami történt, a szokásos állami mecenatúra, semmi egyéb. (A korábbi kifogások az MTA Filozófiai Kutatóintézetének néhány munkatársával szemben úgyszintén mondvacsináltak és ostobák voltak.) Itt a paranoid/denunciáns médiák (beleértem a blogoszférát és a közösségi portálokat is) láthatólag a filozófiára (nem az ókortudományra, nem a régészetre) gerjedtek. (B. Gy. kormánybiztosról, a telek- és a metafizikai spekuláció hivatalos üldözőjéről illemtani és népegészségügyi okokból nem értekezhetem.)

Kormánykörökben evidenciának számít, hogy a szigorú büntetőpolitika és a drogfogyasztási trendek alakulása között oksági kapcsolat áll fent - ha enyhítünk a szabályozáson, akkor nő a drogfogyasztás és a vele járó problémák, ha szigorítunk, akkor a fogyasztás csökken. A kormány ily módon elődje helytelen, "liberális" drogpolitikájának tudja be a kábítószerek kínálatának és keresletének bővülését - és ezzel indokolja a büntetőjogi szabályozás szigorításának tervét is.

Február 28-án muszáj virítani: nemcsak azért, mert különben a magyar államkötvényeket a bóvli kategóriába sorolják, hanem mert már a legmagasabb szinten is ezt jelölték meg a Nagy Bejelentés napjának. Egyelőre annyi ismeretes csupán, hogy a nemzeti egyetértés kormánya újjáépíti Magyarországot magyar munkával, magyar akaratból - de négy hét múlva azt is megtudjuk, pontosan hogy is történik mindez. A részletek ugyanis eddig homályban maradtak. Egyszer azért, mert ellopják a szocialisták és azzal kampányolnak, aztán azért, mert Orbán Viktor veszített, más meg ne építsen országot a csodareceptből, majd megint kampány jött és újra óvni kellett a titkot, végül a Fidesz győzött ugyan, de a helyhatósági voksolást nem volt szabad kockáztatni "az igazság teljes kibontásával". A szektoriális különadók kivetése, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elvétele sem volt más, mint sunnyogás: Orbán kizárólag így volt képes megoldani, hogy úgy tűnjék, éveken át hangoztatott "gazdaságpolitikáját" csak ellenségei láttatják merő abszurditásnak: lám, kellő (nemzeti) eltökéltséggel megvalósítható a személyi jövedelemadó ígért egykulcsossá tétele anélkül is, hogy a fedezetét megszorításokkal kelljen biztosítani.

Már az elnevezés is gyanús. "A minisztérium társadalmi vitára bocsátja a törvénytervezetet." Vajon hogyan csinálja ezt? Berongyol a kormány a kocsmába: "Hé, társadalom, szeretnél-e még egy blokkot Paksra?" Esetleg közvélemény-kutatást rendel meg? Szokott ilyet tenni, de attól se várjunk sok jót. A kérdezőbiztos fogalmazhat úgy is, hogy "támogatja-e Ön Magyarország légszennyezés nélküli energiabiztonságát?", meg úgy is, hogy "szeretne-e Ön egy főre eső adóforintok tízezreiből egy fél Magyarországot kiirtani képes ipari monstrumot bővíteni?" - és ugyanarra lenne kíváncsi. Vagy ne prejudikáljon a kérdező? Helyes. Akkor ezzel fog a Tárki szakembere állampolgárok ezreihez bekopogtatni: "Kérem, olvassa el figyelmesen ezt a 200 oldalas előterjesztést, majd jelölje meg a több tucat választási lehetőség közül azt, amelyiket támogatná."

Talán furcsának tűnik, de akárcsak a tűzgyújtást, a lábbelit is fel kellett találni egyszer. Egy régi indiai legenda szerint az ötlet egy maharadzsa udvarában született. A nagyúr előszeretettel sétált a palotáját övező erdei és hegyi ösvényeken, amelyeket a kényelmesebb járás kedvéért állatbőrökkel boríttatott. Megtehette: egy maharadzsának ez nem luxus. Egy nap azután udvarmestere azzal a bizarr javaslattal állt elő, hogy a talaj helyett inkább a nagyúr lábfejét kellene bőrrel borítani.

"Nincs semmilyen hálózatom" Magyar Narancs, 2011. január 13. "Nem élek vissza az akadémiai világban betöltött szerepemmel", mondja többek között a vele készült interjúban Heller Ágnes.