Már az elnevezés is gyanús. "A minisztérium társadalmi vitára bocsátja a törvénytervezetet." Vajon hogyan csinálja ezt? Berongyol a kormány a kocsmába: "Hé, társadalom, szeretnél-e még egy blokkot Paksra?" Esetleg közvélemény-kutatást rendel meg? Szokott ilyet tenni, de attól se várjunk sok jót. A kérdezőbiztos fogalmazhat úgy is, hogy "támogatja-e Ön Magyarország légszennyezés nélküli energiabiztonságát?", meg úgy is, hogy "szeretne-e Ön egy főre eső adóforintok tízezreiből egy fél Magyarországot kiirtani képes ipari monstrumot bővíteni?" - és ugyanarra lenne kíváncsi. Vagy ne prejudikáljon a kérdező? Helyes. Akkor ezzel fog a Tárki szakembere állampolgárok ezreihez bekopogtatni: "Kérem, olvassa el figyelmesen ezt a 200 oldalas előterjesztést, majd jelölje meg a több tucat választási lehetőség közül azt, amelyiket támogatná."
Egyáltalán, minek más szereplőket is bevonni a politikai döntések előkészítésébe, mint az erre hivatott köztisztviselőket (akik persze kérhetik szakértők segítségét is) és a felelősséget viselő politikusokat: a kormányt és képviselőket? Az előbbieket megítélik az utóbbiak, az utóbbiak teljesítményét pedig majd a társadalom - erre való a választás. Kóka János örökbecsűjét idézve minek hallgassuk a békák brekegését, amikor mocsarat készülünk csapolni? Miért tárgyalna a gyógyszerkasszán spórolni akaró miniszter a gyógyszerkereskedőkkel, az országot bénító sztrájkokat nehezíteni akaró kormány a szakszervezetekkel, a gyermeki lélek ártatlanságáért aggódó médiaszabályozó a pornólapkiadóval? Nem ostoroztam-e én magam is e hasábokon a befolyásos érdekcsoportokat azért, mert a törvényeket szívesen csavarják el a közérdektől magánhasznuk felé? Sok politikus meg minisztériumi kodifikátor így is tekint a társadalmi vita műfajára: értelmetlen bohóckodás, amit ki kell pipálni, majd elfelejteni.
Van azonban két ok, ami miatt igenis érdemes lehet a jogalkotás során szélesre tárni az ajtót.
Az első az információ. Néhány év a minisztériumi íróasztal mögött, esetleg néhány nap a bársonyszékben könnyen a mindentudás magabízó hitével ruházza fel a törvény íróját. Pedig az illetőnek nap mint nap rá illene ébrednie, hogy a világ sokszínűbb és kiszámíthatatlanabb, mint amit ő a szövegezéskor sejtett. Egy mezei iskolaigazgató többet tudhat arról, hogy a tagozatos osztályokról szóló jószándékú szabályokat hogyan lehet majd a szülők nyomására a roma gyerekek diszkriminációjára használni, és egy gumicsizmás gátőr is jobban ismerheti az árvízvédelmi pénzek elsíbolására alkalmas kiskapukat, mint száz helyettes államtitkár száz jogi doktorátussal.
De nem csak azért üdvös minél több szereplőt bevonni a törvény-előkészítésbe, mert a politikus meg a bürokrata látóköre nem is lehet elég tág. Pontosan azért lehet e partnerekre szükség, mert érdekeik fűződnek az új törvényhez, rendelethez. Persze vannak veszélyei annak, ha közel engedjük az érintetteket a zsebükre menő törvények megírásához - de haszon is származhat belőle. Ha a törvény megalkotója legalább ama szereplők néhány megfontolását figyelembe veszi, akik képesek keresztbe tenni a kormányzati terveknek vagy elakasztani a bevezetésüket, nagyobb eséllyel sikerül elfogadtatni és a valóságba átültetni őket. Az orvosok egyöntetű ellenállása megcsáklyázta az egészségügyi reformot; és ha a fenntartó önkormányzatok azt hiszik, az ő zsebükre lesz nagyvonalú az oktatási kormányzat, képesek lesznek megakadályozni az új közoktatási törvény elfogadását is.
Számos módja és komoly nemzetközi gyakorlata van annak, hogyan lehet a jogszabályalkotásba mindazokat bevonni és megnyerni, akiket muszáj vagy érdemes - úgy, hogy közben a törvény célja ne bicsakoljon meg. A repertoár az internetes felületek használatától a sokkörös, nyitott, türelmes egyeztetéseken át a kamu falugyűlésig terjed. A dolog elmélete is érdekfeszítő, de most talán fontosabb az, hogy mit gondol erről a Fidesz?
Az elmúlt háromnegyed év során a törvényjavaslatok képviselői beterjesztésével elkerülték a formális egyeztetési kötelezettséget. Nyilván nem akarták, hogy a fülkeforradalmi motorcsónak propellerére holmi egyeztetések hínárja csavarodjon. Némelyik műremekről aztán néhány hónap múlva kiderült, hogy hibás - ezeket csendben módosították is. És bár a békákra és a spontán véleményekre jellemzően nem voltak kíváncsiak, azokkal időnként igenis leültek beszélgetni, akikről azt feltételezték, hogy komoly akadályokat bírnak támasztani, viszont néhány kisebb engedménnyel talán az ő oldalukra állíthatók. Tudjuk például, hogy még a médiatörvényről is tárgyaltak a kereskedelmi tévéket meg az Indexet és az Origót képviselő csoportokkal. Az utóbbi képviselője, Gerényi Gábor blogjában ezt írja: "A tervezők nem igyekeztek túl szélesre vonni a konzultációba bevont szervezetek és szakértők körét, minden területről a legjelentősebb, legnagyobb lefedettségű partnereket vonták be a munkába."
Időközben a Fidesz a társadalmi egyeztetésről egy törvényt is elfogadott. Ez azért érdekes, mert megtudhatjuk belőle, hogyan képzeli a parlamenti többség a társadalmi részvételt a következő három év törvényalkotása során. A 2010. évi CXXXI., a jogszabályok előkészítésében való társadalmi részvételről szóló törvény nem kötelezi a kormányt társadalmi vitára olyan apróságokkal kapcsolatban, mint az uniós vagy az állami támogatásokról szóló jogszabályok, vagy bármely sürgősnek kikiáltott törvény. Nem kényezteti el a törvénycsinálásba belekotyogni kívánókat azzal sem, hogy határidőket szabna a kormánynak. Nem kényszeríti az egész egyeztetést egyetlen, átlátható honlapra sem; bár leírja a ma már mindenütt, formálisan nálunk is érvényes internetes hozzászólási lehetőségeken alapuló folyamatot.
Cselesen viszont, és ez újdonság, egy új csatornát is létrehoz, amit "közvetlen egyeztetés"nek hív. Ez nagyjából az, amit a médiatörvénynél láttunk: a kormányzat önkezével kiválasztja az úgynevezett "stratégiai (társadalmi) partnert", legyen az kamara, civil szervezet vagy egyház: vele fog tárgyalni és megállapodni, s ennek a kiválasztottnak lesz a dolga minden további érintettet a folyamatba bevonni, az ő "véleményüket megjeleníteni". Márpedig az, hogy a kormány választja ki a stratégiai partnert, nem technikai apróság: a stratégiai partner kiválasztása nagyon is stratégiai döntés lesz. A kormány, ha például új munkaügyi szabályozásra vágyik, stratégiai partnerré teheti a munkaadókat, de a szakszervezeteket is. Paks ügyében egyeztethet a zöldekkel vagy az energiacégekkel, és rájuk bízhatja, hogy jelenítsék meg az ellenérdekelt fél véleményét is.
A megoldás nem elegáns, de következetes. A kormány, ahogy az első néhány hónap hevében, a későbbiekben is az általa kiválasztott néhány kulcsszereplő érdekeinek részleges beépítésére gondol, amikor társadalmi egyeztetést mond.
Aki pedig kimarad a jóból, vagy többre vágyik, szervezhet társadalmi vitát maga.
