Február 28-án muszáj virítani: nemcsak azért, mert különben a magyar államkötvényeket a bóvli kategóriába sorolják, hanem mert már a legmagasabb szinten is ezt jelölték meg a Nagy Bejelentés napjának. Egyelőre annyi ismeretes csupán, hogy a nemzeti egyetértés kormánya újjáépíti Magyarországot magyar munkával, magyar akaratból - de négy hét múlva azt is megtudjuk, pontosan hogy is történik mindez. A részletek ugyanis eddig homályban maradtak. Egyszer azért, mert ellopják a szocialisták és azzal kampányolnak, aztán azért, mert Orbán Viktor veszített, más meg ne építsen országot a csodareceptből, majd megint kampány jött és újra óvni kellett a titkot, végül a Fidesz győzött ugyan, de a helyhatósági voksolást nem volt szabad kockáztatni "az igazság teljes kibontásával". A szektoriális különadók kivetése, a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások elvétele sem volt más, mint sunnyogás: Orbán kizárólag így volt képes megoldani, hogy úgy tűnjék, éveken át hangoztatott "gazdaságpolitikáját" csak ellenségei láttatják merő abszurditásnak: lám, kellő (nemzeti) eltökéltséggel megvalósítható a személyi jövedelemadó ígért egykulcsossá tétele anélkül is, hogy a fedezetét megszorításokkal kelljen biztosítani.
A magyar állam pazarlón működik, nem hatékony, évtizedek óta több a kiadása, mint a bevétele, és a különbözetet rendre hitelből pótolja. Ha a nagy alrendszerek szerkezeti átalakítása elmarad, mindez a versenyképesség folyamatos csökkenéséhez és az ország visszafordíthatatlan - előbb gazdasági, majd társadalmi-politikai - lecsúszásához vezet. Ahogyan 2004-2006 között sokan Gyurcsány Ferencben látták a garanciát, hogy a kormányzó pártoknak másfél évtized múltán lesz bátorságuk meghozni a konfliktusos, de halaszthatatlan gazdasági intézkedéseket, úgy 2010-ben sokan Orbán Viktor kétharmadától remélték ugyanezt. Hiába.
Mert miben áll az Orbán-Matolcsy-féle gazdasági reform? Az eddig ismertek alapján egyrészt költészetből (lózungok növekedésről, belső motorokról); másrészt és főleg koncepciótlanságból és kapkodásból. Utóbbinak többször láttuk már jelét: a nyári Barroso-féle koki után a sietve bejelentett 29 pontban épp úgy, mint a leminősítéstől való félelem miatt elejtett nyilatkozatmorzsákban.
Ezek alapján pedig bizton állítható: fennáll a veszélye annak, hogy a februári Nagy Bejelentéssel nem változik semmi, a csapásirány ugyanis világos: vagánykodni és megjátszani Magyarország Újjáépítőjét a más pénzén, és közben amiatt rettegni, hogy kitart-e legalább a következő választásokig. Hiszen a Széchenyi-terv újramelegítése nem más, mint az unió - vagyis a német, holland stb. adófizetők - pénzének (jórészt már lekötött pénzének) marketingalapú fölhasználása. A belföldön nagy vívmánynak eladott adócsökkentést a megsarcolt magáncégek adói és a volt magán-nyugdíjpénztári tagok hatalmi kényszerrel államosított megtakarításai fedezik; a már megismert, reformként reklámozott, ám ugyancsak ad hoc és nem rendszerszerű átgondoltságon alapuló költséglefaragások pedig jórészt a politikailag passzív (vagyis a Fidesz számára értéktelen) szegényebb rétegeket sújtják.
Ha február 28-án ezt a semmit habosítja tovább a kormányfő, már ebben az évben elérjük a 350 forintos eurót.
