„A jövő hét derekán fölállítunk egy Nemzeti Konzultációs Tanácsot, olyan emberekből, akik a politika fölött állnak, nem kívül rajta, benne vannak ugyan, nyilván vannak értékeik, meg szimpátiáik, de a napi harcokban nem vettek részt” – közölte Orbán Viktor még 2005-ben. Hát persze, ám hagyjuk most a névsort... Azon esztendő februárjában, bukott miniszterelnökként hirdetett meg egy hét-nyolc hónapos „akciósorozatot”. Kormányra kerülve is - immár állami szintre emelve - jó párszor megsorozta (hogy ne mondjuk, idővel elmaradhatatlanul meg is sorosozta) ily módon a népét. Már hatalomra jutása pillanatában előrevetítette nemzeti konzultációk bevetését a „közösségépítő kormányzás” jegyében.
A most zajló nemzeti konzultáció nagyrészt a járvánnyal kapcsolatos. Nyilvánvaló szakmai megfontolnivalókról kéri ki a válaszolók véleményét. Dömötör Csaba, a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára ezt azzal bírta magyarázni, hogy hozzáértők szerint az a leghatékonyabb intézkedés, amit az emberek legjobban elfogadnak. Holott a kérdéssornak ezen része inkább a felelősség áthárítására alkalmas. Az, hogy a laikus tömeg orientálja a szakembereket és más illetékeseket, járványhelyzetben mit tartana jónak, vagy vicc, vagy felelőtlen politikai játszma része – miközben szó szerint élet-halál kérdés. Közben arra is választ várnak egyebek mellett, hogy lehetőleg itthon gyártsák-e a védekezéshez szükséges felszereléseket vagy sem. Na és – mondjuk – a mentőautót? És miért kell megkérdezni bárkit is külön arról, vajon kell-e fokozottan vigyázni az idősotthonok lakóira? Eddig azért nem ügyeltek rájuk eléggé – nem, nem csak a Pesti úton –, mert előbb ki akarták kérni a választók véleményét?
Annak természetesen van relevanciája (ez valami véletlen lehet), hogy a járvány alatt a tanárok és az iskolás gyerekek számára legyen-e ingyenes az internet. Csak tök fölösleges megkérdezni, hiszen ki mondana nemet? (De ha már itt tartunk, nem ugyanilyen lényeges-e: lesz-e minden iskolás gyereknek laptopja? S ha igen, hogyan, honnan? Csak szólunk: az sincs ám minden családban, pláne elegendő.) Ugyanakkor nem lenne lényegtelen tudni, ki állná a cechet. Egyszerűen ráveri a szolgáltatókra részben vagy egészben a kormány a költségeket, vagy átvállalja a fogyasztókét? És csak a már meglevő előfizetésekről van szó? Amely családoknál nincs is internet, ki vezeti be, kinek a pénzén? Akárhogy is: ezt saját hatáskörben simán megtárgyalhatná a kormány a szolgáltatókkal (amik már eddig is tettek gesztusokat), s tisztességes módon megállapodhatna velük, ehhez nem kell konzultálni a nemzettel. (Bizonyos lépéseket már tett enélkül is - igen helyesen - a digitális oktatás otthoni fogadóképességének könnyítése érdekében kormány.)
A nemzeti konzultáció egyébként is szeret evidens válaszokat igénylő kérdésekkel operálni. Mint ezzel is: "A járvány időben való észlelése és a védekezésre való felkészülés érdekében Ön szerint szükség van állandó magyarországi járványügyi figyelőszolgálatra, így csökkentve a kiszolgáltatottságunkat?" Hát hogy a bánatba ne? És korábban nem is volt, ezt is nekik köszönhetjük?
A szokásos sunyi hangulatkeltés sem maradhat el. Előkerültek megint a multik és a bankok: "Ön szerint a járvány elleni védekezés idején a bankok és multinacionális vállalatok is járuljanak hozzá a védekezés költségeihez?" Borítékolható: naná. Na és az öt éve megtalált örök téma... Elég sorolni korábbi nemzeti konzultációk címeit: „A bevándorlásról és a terrorizmusról” (2015), „Állítsuk meg Brüsszelt!” (2017), „A Soros-tervről” (szintén 2017)... Aktuálisan így hangzik - most éppen a gazdasági szuverenitás megőrzése jegyében - a sláger: "Ön elutasítja Soros György tervét, amely beláthatatlanul hosszú időre eladósítaná hazánkat?" Ennek azért egy kicsit utána kellene nézni, mielőtt ikszelnénk. Így leszünk a tízmillió közgazdász professzor országa.
| ||
Csakhogy: ha ennyire fontos a kormánynak az emberek véleménye, ahogyan minden nemzeti konzultáció idején hangsúlyozza, vajon miért nem él az országos népszavazás intézményével?
Egyetlenegyszer tette, 2016-ban – éppen a „migráció” témakörében. Azt hitték tán az éceszgéberek, hogy – miután alaposan megdolgozták a közvéleményt – simán „bezsákolják”. S bebukták, dacára annak, hogy a sikerére hivatkoztak, ráadásul azzal érvelve módosította körülbelül századszor - mondhatni: a többségi támogatás hiányában is (amely a részvételi arányban eleve megmutatkozott) - az Országgyűlés az alaptörvényt. Az ilyesfajta hamis, a tényekkel nem sokat törődő kommunikáció nem szokta zavarni a propagandagépezetet. Hiszen (például) ugyancsak a népakaratra apelláltak utóbb a kormánypártok az úgynevezett kettős állampolgárság dolgában, noha az arról szóló, évekkel azelőtti referendum szintén eredménytelen volt. Magyarán: nem szavaztak elegendően mellette.
Egyszerűbb nemzeti konzultációkba csomagolniuk a „népakaratot”, a népszavazások elől rendre kitérnek. Ahogyan – sejtvén a közelgő vereséget – visszaléptek az olimpiai pályázattól. És az is jellemző, hogy azonmód elkezdték cseszegetni a referendumot kezdeményező Momentumot. Apropó: egyetlen nemzeti konzultáción sem tettek fel kérdést a budapesti olimpiáról. Sem arról, hogy legyen-e, sem arról, ne legyen-e. Vagy: hang nélkül tűrték, amikor véletlenül az Országos Választási Iroda épületébe keveredett kigyúrt kopaszok "udvariasan" a szocik elé engedték az ott, ugyebár, teljesen váratlanul felbukkant ismeretlen civilt, hogy az MSZP-sek ne tudják elsőként benyújtani népszavazási kezdeményezésüket a vasárnapi boltnyitásról. S a kormány ezt nem tartotta különösebben visszataszítónak. Aztán a kormánypártok szépen visszaállították a vasárnapi nyitva tartás korábbi rendjét. Tegyük hozzá: se az egyik, se a másik variációról nem volt egy icipici kérdés sem semelyik nemzeti konzultációban... (Amiképp - jegyezzük meg példaként - a paksi atomerőmű-beruházásról avagy a Budapest-Belgrád vasútvonal újjáépítésének dolgáról sem.)
Biztosra mennek. Ugyanis a referendum kockázatos. Ha érvényes és eredményes, kötelezi az országgyűlést, hogy az adott kérdésben törvényt hozzon. Amúgy: már a népszavazás létrejöttének is alkotmányos kritériumai vannak, s pontosan szabályozott jogi környezete. A nemzeti konzultációnak azonban semmiféle jogi jelentősége nincsen, e tekintetben a kérdőív csak fecni.
A népszavazáshoz konkrét, pontos kérdés szükségeltetik. Ez például alkalmatlan lenne: "rendjén van, hogy a nagyhal megeszi a kishalat"? (Nem tréfa, ez szerepelt a - 2012-ben tartott - gazdasági nemzeti konzultációban. Marx és Engels forog a szoborparkban.) Ezenkívül: egy íven csak egy kérdés szerepelhet. S nem üthet egy korábban már ugyanabban a tárgykörben elindított kezdeményezést. Amiről pedig egyszer már szavaztak, az három évig nem vehető elő. Eleve meg van kötve a kérdések témaköre, pontosabban azoké, amelyekről nem tartható referendum. Ez, ugye, a nemzeti konzultációra mind nem vonatkozik. A népszavazáson vagy-vagy válaszok lehetségesek. A nemzeti konzultációk ezzel szemben (épp e mostanit kivéve) többféle, szájbarágós, sugallt variációkat alkalmaznak. És ami még fontosabb: a népszavazás többlépcsős, nyílt, jogilag szabályozott procedúrán keresztül történik. A nemzeti konzultációnak ilyen protokollja nincsen.
S ne feledjük: a népszavazás "érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott". (Ehhez a "migrációs" referendumnál minimum 4 136 313 szavazópolgár kellett volna.) A nemzeti konzultációt tekintve semmiféle ilyen meghatározottság nincsen. A kormány által közölt adatok szerint legtöbb válasz 2017-ben - a Soros-tervről - érkezett, nagyjából 2 300 000. Ez szép nagy szám, de még ez is nagyon messze van egy népszavazás érvényességéhez szükséges minimumtól. A nemzeti konzultáció tehát semmiféle döntéshez nem ad többségi legitimációt: a pártpropaganda eszköze csupán, csak most már a kérdőív a kormany.hu-n is megtalálható.
