A koronavírus miatti veszélyhelyzet nyomán fellazuló uniós szabályozás mozgósította az Orbán-kormány legendás kreativitását. Mint minden válsághelyzet, a mostani is rendhagyó védekezési eszközöket hívott életre szerte a világban, a globalizáció ellenhatásaként újból teret nyer a protekcionizmus. Az Európai Bizottság ideiglenes keretszabályokat állapított meg a belső piacán működő vállalkozások állami támogatására. Orbánt sem marasztalhatjuk el azért, mert nemcsak gondolja, de ki is mondja: minden ügyben a saját nemzetét sorolja az első helyre az (elvileg) egyenlők között.
Cégmentés ott és itt
Mert lássuk be, hiába a lelke az EU-nak az egységes belső piac, amelynek minden szereplőjét „nemzeti bánásmódban” kell(ene) részesíteni, ezt az elvet a kormányok igyekeznek megkerülni, mihelyt fontos nemzeti érdek fűződik hozzá. Amikor például olyan „nemzeti bajnokok” megmentéséről van szó, mint a nemzeti légitársaságok, a jelentős bankok, a méretes autógyárak, és a sor folytatható. Válságos helyzetekben mind több kormányfő gondolja, hogy az ő „szeme fénye” különösen fontos az unió közössége számára, ezért megilleti a különleges bánásmód.
Az Európai Bizottság honlapján megnézhetjük, hogy miként éltek az egyes kormányok a járvány okozta válság miatt fellazított állami támogatási lehetőségekkel. A „nemzeti bajnokok” közül eddig 4 nemzeti légitársaság (a francia, a német, az osztrák és a portugál), valamint a Renault-csoport támogatásának engedélyezéséért folyamodtak az adott kormányok a bizottsághoz. A legnagyobb harc a Lufthansáért folyt, amely végül némi piaci önkorlátozás árán kaphatott 6 milliárd euró tőkejuttatást a német kormánytól, de ezért cserébe el kellett fogadnia, hogy az állam 20 százalékos tulajdonosi részesedést szerez a cégben. Az olvasó eldöntheti, hogy a Lufthansa megmentésének nemzeti érdekével összevethető-e, mondjuk, a hazai szállodai szobák 5 (öt) százalékát birtokló Hunguest szállodaláncé, amelynek a magyar kormány most májusban úgy adott 18 milliárd forint vissza nem fizetendő állami támogatást, hogy cserébe semmilyen beleszólási jogot nem kért annak tulajdonosától, Mészáros Lőrinctől. Igazán jó üzlet nekünk: a kockázatot az állam viseli, a profit a magántulajé.
Minden válság egyben lehetőség is – ezt legutóbb a Magyar Nemzeti Bank frissen kinevezett alelnöke fogalmazta meg egy interjúban. Az előző válságra már Orbán Viktor is mint az átalakulás lehetőségére tekintett – bár ezt csak 2013-ban vallotta meg. Most, a járványveszély előidézte gazdasági válság újabb indokot és lehetőséget teremtett régi ideája megvalósítására, a „nemzeti tőkésosztály” felvirágoztatására. Minthogy e csoportot növekvő hányadban képviselik Orbán rokoni és baráti körének tagjai, a politikailag jól eladható üzenet egybeesik a saját üzleti érdekével. A turizmust, mely bizniszben a lánya, a veje és a földije is jócskán érdekelt, már a mostani válságot megelőzően is nemzeti kitörési pontnak szánta, holott országunk szerény adottságai (nincs tengerünk, nagy hegyünk, műemlékeink jó része pedig elpusztult a történelmünk viharaiban) nem indokolják, hogy kiemelt szerepet kapjon az állami fejlesztéspolitikában. Az idegenforgalom utóbbi években látható felfutása leginkább a külföldiek számára olcsó (és a folyamatosan leértékelődő forinttal egyre olcsóbbá váló) életnek, továbbá a belföldi turizmust ösztönző adókedvezményeknek (SZÉP-kártya, Erzsébet-utalvány) és a szállodafejlesztési támogatásoknak köszönhető.
Most éppen okkal került be a turizmus a járvány által leginkább sújtott, ezért állami támogatással megsegíthető ágazatok körébe. Addig rendben is volt a dolog, amíg más, hasonlóan pórul járt szakmákkal együtt a munkahelyek megőrzését segítő adókedvezményekkel, bérkiegészítésekkel tartották benne a lelket. A vidéki szállodák fejlesztésére májustól megsokszorozódott ingyenpénzek politikája viszont még azon országok sorából is kilóg, amelyek gazdaságában a miénknél jóval nagyobb szerepe van a turizmusnak.
A Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) honlapján is megtaláljuk a járvány okozta válság enyhítésére hozott kormányzati intézkedések gyűjteményét. Látható, hogy a vissza nem fizetendő beruházási támogatások még az olyan, valóban turistaparadicsomnak számító országokban sem jellemzőek, mint Görögország, Horvátország, Olaszország vagy Spanyolország: kontinensünkön csupán Luxemburgban találunk rá példát. A kormányok többnyire a kényszerű bezárások miatt kieső bevételeket igyekeznek kompenzálni olyan adókedvezmények formájában, amelyeket más, főként kulturális intézmények is élvezhetnek, vagy likviditási hitelekkel segítik az ágazat túlélését, Szlovéniában pedig a polgároknak ajándékozott utalványokkal próbálják a belföldi turizmust életre lehelni.
Magyarországon júliustól megszűntek a járványra érzékeny szakmák adókedvezményei, ám a szállodafejlesztések állami pénzelése tovább folyik. Mondhatják erre persze, hogy a vidéki turizmust támogató Kisfaludy-program már a járvány előtt beindult. Csakhogy a „nagy kapacitású meglévő szállodák fejlesztésére és újak építésére” szánt 20 milliárd forintos keretet a kormány már a járvány alatt, májusban emelte fel a bő négyszeresére, 85 milliárdra, és – mint a közzétett döntési listából kiolvasható – több mint a felét a kormányfőhöz közel álló vállalkozók (Tiborcz és üzletfelei, Mészáros, Garancsi, Hernádi, Csányi) cégei nyerték el. Az összeget 35 szálloda között osztották el, vagyis egyenként átlagosan 2,4 milliárd forint ingyenpénzt kaptak. Az unió által a járvány alatt tolerált 800 ezer eurós (durván 270 millió forintos) támogatási plafont jócskán átlépő projektek azért kaphattak zöld utat, mert rájuk az alulfejlett régiókra érvényes támogatási szabályok vonatkoznak.
Hogy az egyenként többmilliárdos támogatások miatt ne érhesse szó a ház elejét, a kormány májusban beindított egy 60 milliárd keretösszegű programot is, amelyben a legfeljebb 8 szobás vidéki szálláshelyek tulajdonosai kaphatnak szobánként 1 millió forintos támogatást. A pénzügyminiszter pedig a Pest megyei szállodák felújítására hirdetett meg júniusban egyenként 60–300 millió forintos összegben igényelhető támogatási csomagot, 2 milliárdos kerettel. A budapesti szállodák, amelyeket a leginkább sújt a külföldi turisták hiánya, hoppon maradtak.
A vidéki szállodák fejlesztésére a járvány alatt meghirdetett 147 milliárdos (legalább a harmadában Orbán környezetében landoló) állami támogatásnál alig többet, 219 milliárd forintot szán (szintén uniós forrásból) a kormány a versenyképesség növelésére. Ebből az összegből eddig 806 közepes és nagyméretű vállalatot támogattak azért, hogy beruházásaikkal 140 ezer munkahelyet megvédjenek. Ez utóbbi programban tehát egy (közepes vagy nagyméretű) cég átlagosan 25 millió forintot kapott – mindössze a századrészét (!) annak, ami a „nagy kapacitású” szállodákra kiírt program 35 nyertesének fejenként átlagosan jutott.
Szemüveget annak, aki nem látja a kilógó lólábat!
Mi a magyar
Szijjártó miniszter egyébként külön örvendetesnek találta, hogy a versenyképességi program támogatásban részesülő vállalatainak zöme magyar, ami „jól mutatja a nemzetgazdaságon belül a hazai tulajdonú vállalatok jelentős megerősödését”. Ez a szál át is vezet minket a magyar kormány válságkezelésének másik sajátos vonásához, a ki számít külföldinek kérdés újraértelmezéséhez. Az Európai Unió egységes belső piacán bejegyzett cégeket eleddig azonos bánásmód illette meg, csak alapos indokkal lehetett a nemzeti tulajdonúakat előnyben részesíteni. Most, a válság miatt feléledt protekcionista légkört kihasználva, a magyar kormány úgy döntött, a vészhelyzet elmúltával is fenntartja a nemzeti tulajdonú cégeket védelmező, a külföldi versenytársak kellemetlen jelenlétét kizáró, kényelmes állapotot, amit a rendeleti kormányzás idején teremtett. Június 16-án nemes egyszerűséggel törvénybe iktatták, hogy nem csupán az ún. harmadik országokból, hanem az unión belülről származó befektetőknek is miniszteri engedély kell ahhoz, hogy többségi tulajdont szerezzenek a két tucat „stratégiainak” kinevezett ágazat (közte a kis- és nagykereskedelem, a komplett élelmiszer-gazdaság és persze a turizmus) magyar cégeiben. Elvégre mi más lenne egy tőkeszegény ország érdeke, mint hogy távol tartsa a tőkeerős külföldi befektetőket.
Ez a dolog egyik oldala. A másik viszont az, hogy miközben kormányunk még a velünk egy hajóban evező, EU-beli kebelbarátaink elé is akadályokat gördít, a magyarokat többféle (jórészt uniós forrásokból származó) állami támogatással is arra ösztökéli, hogy – hun „őseik” mintájára – induljanak portyázni, szerezzenek minél több tulajdont külföldön, akár uniós szomszédainknál is. A Magyar Fejlesztési Bank (MFB) 150 milliárdot különített el vállalatfelvásárlásra is felhasználható hitelekre, és a hasonló összegű tőkeprogramja keretében állami tőkejuttatásban is részesülhetnek azok a tranzakciók, amelyekben a felvásárló magyar, vagy pedig az összeolvadás révén többségi magyar tulajdonú társaság jön létre. (Ráadásul úgy, hogy – szemben az állami támogatásokra vonatkozó uniós szabállyal – a magyar állam ellentételezésként nem szerez beleszólási jogot a feltőkésített cégben.) Az MNB sem akart lemaradni: júliustól úgy módosította NHP Hajrá nevű programját, hogy a hazai kkv-k a kapott hiteleket felhasználhassák „külföldi terjeszkedésükhöz, beruházásaikhoz, ami elősegíti, hogy a hazai vállalatok külföldről hozzanak haza tőkejövedelmet”.
A magyar kormányfő nem csupán gondolja, és nem is csupán hirdeti, hogy „Magyarország mindenekelőtt!”, hanem, kihasználva a globális járvány okozta válság leküzdése érdekében fellazított szabályokat, tesz is érte. Ezt bizonyára sok magyar helyesli. Azzal viszont akár veszíthet is, ha az „Orbán körei mindenekelőtt” politikáját továbbra is gátlástalanul folytatja.
