Vélemény

Nehéz munka az enyém Nehéz munka az enyém Mi vagyunk az Új Undokak. (Karinthy) A nagy vonatvezető bejelentette: az általa vezetett szakszervezeti liga, így jelesül az általa vezetett vasutas-szakszervezet december 17-én (az egészségügyi törvény országgyűlési végszavazásának napján) általános sztrájkot kezd, éspedig meghatározatlan időre, illetőleg addig, amíg a kormány bizonyos kérdésekben vissza nem vonul.

Valamikor ifjúkorom hajnalán egy házibuliban összejöttünk egy lánnyal. Szépen haladtunk a mindkettőnk által kívánt végkifejlet felé, de egyszer csak a lány megszólalt: "Ja, én profi vagyok. Én ezt csak pénzért csinálom." Elveim még ebben a helyzetben is erősebbnek bizonyultak a beindultságomnál, és gondolkodás nélkül ezt válaszoltam: "Hát pedig ez az a dolog, ami nekem pénzért nem kell."

"Bocsánat, nekem van jogom házasodni, én össze is házasodtam. Önnek?" - vágott közbe Az Este szeptember 24-i adásában a műsorvezető. "Nekem nincsen - felelt Szetey Gábor. - De még egyszer, nekem a legfontosabb az..." "De kell? Szeretne?" - állta útját ismét a jól begyakorolt mondatoknak a riporter, mire Szetey Gábor: "Nem tudom, hogy szeretnék-e. Azt gondolom, hogy szeretnék olyan helyzetben élni, ahol teljes jogegyenlőséget élvezek, és ez a legfontosabb dolog."

Három hete megjelent cikkemben (Ne játssz a pad alatt!, Magyar Narancs, 2007. november 15.) amellett érveltem, hogy a Lamperth Mónika miniszter asszony által felvetett gondolat a szabad iskolaválasztás megszüntetéséről Magyarországon nem a megfelelő módszer a tanulói egyenlőtlenségek megszüntetésére, időzítése helytelen, és - ha a javaslat komoly - a szociális és munkaügyi miniszter helyett az oktatási és kulturális miniszternek kellett volna megtennie. Erőss Gábor vitába szállt velem (Lamperth és a tabuvédők, Magyar Narancs, 2007. november 22.). Legalábbis szerinte. Én úgy látom, hogy ugyanazt az elméleti megoldást tartanánk helyesnek a tanulói egyenlőtlenségek megszüntetésére - azaz a komprehenzív rendszer bevezetését -, de vele ellentétben én nem gondolom, hogy ennek fontos eleme lenne a szabad iskolaválasztás, és azt sem hiszem, hogy az általa támogatott újraközpontosítási törekvéseknek most jött volna el az idejük. Ha eljön valaha is.

Kimerítettünk minden lehetőséget, a tárgyalások folytatásának nem látom értelmét - mondotta szomorúan Wolfgang Ischinger osztrák diplomata, annak a háromfős közvetítői csoportnak az egyik tagja, amely az elmúlt pár hónapban még egyszer, utoljára megpróbálta meggyőzni az albánokat arról, hogy ne akarjanak független Kosovo államot maguknak, a szerbeket meg arról, hogy hadd legyen már Kosovo független.

Hogy mi szállta meg a hétvégén az MSZP-frakciót, sejtelmünk sincs, mindenesetre megfogadták, hogy mégsem szavazzák szét az egészségpénztárakról szóló törvényt, azt, ami miatt a két koalíciós párt vezetői és szakértői lassan egy éve gyömöszölik egymást. Elhitték talán, hogy a kisebbik párt most aztán tényleg lelép, ha megint átvágják? Esetleg, akarata ellenére, ismét Orbán Viktor segített be, mint annyiszor Gyurcsány felbukkanása óta?

A múlt század első évtizedében, egészen pontosan 1906-ban a jobbára zenekritikusként ismert amerikai születésű irodalmár, Edward Prime-Stevenson (1858-1942) a saját költségén kiadott egy kisregényt Nápolyban.

1992 júliusában K. - akkoriban az SZDSZ országgyűlési képviselője és a Beszélő című hetilap főszerkesztője - üzenetet kapott, hogy keresse meg a Gráf Reklámügynökség vezetőjét, Rosta Máriát. Az ügynökség támogatási céllal vállalná, hogy hirdetésekkel látja el a nagy múltú, de a piacon egyre nehezebben vergődő orgánumot.

A szakmáját értő, becsülő tudós látványa a jóérzésű kívülállóban elkerülhetetlenül szimpátiát ébreszt. Ez az érzés csak fokozódhat, ha az illető tudósról kiderül, szereti a virágokat, valamint az olyan vitát, amelyben - függetlenül attól, hogy ő és tudóstársai mekkora "hülyeséget" mondanak - "reklámozva van" a szakma.

Hát ez elképesztő, hogy egy magyar hetilapban - még ha a Narancs is az - nyelvészetről vitatkozzanak az emberek, nem pedig arról, hogy lehet-e azt mondani, hogy lemerült a telefonom, mikor köztudott, hogy csak a búvár tud lemerülni, és különben is, nem a telefon merül le, hanem az akku. Vitatkozunk, hogy meddig tudomány és honnantól nem, hogy mit mondott Saussure meg Wittgenstein - mondom, az eszem megáll.

Salamon János lenyűgöző magabiztossággal reagált a bírálatokra, amelyek a nyelvromlásról szóló vízióját érték (Pofátlan víziók, Magyar Narancs, 2007. november 8.). Bár talán jobb lenne szó nélkül hagyni Salamon újabb írását, nem tudom megállni, hogy ne válaszoljak. Ígérem, rövid leszek.

Múlt heti vezércikkünkben (Megy-e a gőzös?) úgy érveltünk, nincs abban semmi rendkívüli, ha vasutasok a szárnyvonalak bezárása ellen tiltakoznak. Ráadásul a konkrét esetben helyes volt, hogy a kormány meghátrált, a bénán eldöntött pályalikvidálást felfüggesztette, és azt ígérte, felülvizsgálja listáját. Bár már ekkor furcsának tűnt, hogy a biztosítási reform hipp-hopp bekerült a vasutasok követelései közé, megőriztük jóhiszeműségünket.

A én házam kinek a vára? Az ingatlanadóról Mostantól nemcsak a jövedelmünket, a fogyasztásunkat, a kamatunkat és ki tudja, még minket adóztatja az állam, hanem a lakásunkat is. Amennyiben az internetes lakossági fórumok híven reprezentálják az emberek véleményét, megállapítható: azt talán jogosnak is találják, hogy azokat a gazdagokat megsarcolják, akik (nyilván) nem törvényes eszközökkel szerezték luxusingatlanjaikat, azt viszont nem tudják mire vélni, hogy nekik maguknak is adót kell fizetniük. Tényleg szükség van erre az új bevételi forrásra? Vagy csak a Pénzügyminisztérium újabb sátáni ötletéről van szó?

Õszi versenyek 1. (foci) Aztán majd csak jön egy vacak hétköznap, egyáltalán nem valami verőfényes, sugárzó micsoda, hanem mondjuk egy homályos, nyirkos délelőtt (mondjuk egy Zete-Csaba fakó ideje), és akkor ahogy lehajolok, hogy megtapogassam a cipőm talpát, mert mintha álnokul átázott volna - pocsolya, sár és köd -, akkor anélkül, hogy ezt külön akarnám, megint érzem majd azt a gazdagságot, fényt és meleget, ami helyén most ez a piti sivatag van. (Esterházy Péter)