A múlt század első évtizedében, egészen pontosan 1906-ban a jobbára zenekritikusként ismert amerikai születésű irodalmár, Edward Prime-Stevenson (1858-1942) a saját költségén kiadott egy kisregényt Nápolyban. Az álnév alatt, ötszáz példányban megjelentetett és 2003-ban újra kiadott mű az egyik legkorábbi, nyíltan melegtematikájú angolszász regény, ám különös jelentőségét elsősorban mégis az adja számunkra, hogy cselekménye teljes egészében a korabeli Magyarországon játszódik. Mi több, még a címe is egy magyar férfinév: Imre. A nyilvánvalóan személyes élményeken és benyomásokon alapuló, s amúgy erősen másodvonalbeli kisregény narrátora, az angol Oswald egy Erzsébet téri kávéházban ismerkedik meg a délceg N. Imre hadnaggyal, akit a lelkesedésig magyarbarát szerzői alteregó így jellemez:
"És a hangja is - amint kérdésemre válaszolt - mily magyaros volt! Vonzó sajátossága ennek a megnyerő fajnak; lassú és mély, mégis oly világos hang, s hozzá van benne valami vibráló izgalom, ami egyenesen a hallgató szívéhez szól..."
Oswald és Imre ismeretsége egyhamar szoros barátsággá válik, csakhogy Oswaldban erősen él a remény, vajha a szép Imre is titkos uranista, az inverz szerelem kedvelője, mely esetben kapcsolatuk új távlatokat nyerhetne. Voltaképpen ennek a kérdésnek a tisztázása, Imre érzéseinek feltérképezése, társasági maszkjának eltávolítása alkotja a regény cselekményét, melynek színtere mindvégig a valamely okból Szent-Istvánhely néven emlegetett századfordulós Budapest. Ilyesformán elénk bukkan a regény lapjain a Lánchíd és a rakpartok, a mai Szabadság tér meg a budai királyi vár ("Pálota"). Ámde Prime-Stevenson nem elégszik meg az egzotikus főváros nevezetességeinek felemlegetésével, s regényébe megannyi magyar utalást, sőt komplett magyar mondatokat is elhelyez. "Úgy igaz, mint hogy Szent István koronáján ferde a kereszt!" - győzködi egy ízben Oswald testi-lelki jópajtását, aki pediglen hol bánatos bakonyi népdalokat fütyörész ("O jaj! Az álom nelkül!"), hol meg imigyen fakad ki: "Teremtette!"
Lassanként megnyílik egymás előtt a két fiatalember, s miközben a szerző hosszabb kitérő fejtegetésekben vádolja kora erkölcsi prüdériáját és a homoszexualitást kikezelni szándékozó pszichiátereket, Imre a Lánchídon sétálva feltárja lelki gyötrelmeit, megbélyegzett vonzadalmát, amit egykor tiszttársa, bizonyos Karvaly Miklós iránt táplált. Oswald sem marad adósa a beismeréssel, s miután számot ad férfibarátságokban gazdag élettörténetéről, alighanem minden magyar hazafi számára hízelgő módon ekképpen vall szerelmet új, erdélyi származású ideáljának: "Találkoztam magával... és rögtön szenvedélyes érdeklődést ébresztett bennem a magyar vér, ami az ereiben csörgedezik. Maga magyar! ('You are a Magyar!') Nem tudnék most számot adni arról a megmagyarázhatatlan és rejtélyes vonzalomról, ami engem a maga fajához és nemzetéhez fűz; az érzékenységről s az akkordról, amit gyermekkorom óta Magyarország és a magyar hang ébreszt a szívemben. Az évek csak erősítették ezt az érzést, amíg végül a te hazád, a te néped, Imre, már nem az én hazám és az én népem is? Most végre találkoztam Veled... A sors rendelése, hogy Te magyar légy, egy légy Emese gyermekei közül ("children of Emesa"), egy légy Árpád népéből ("folk of Arpád")!"
Oswald, helyesebben Prime-Stevenson lelkes rajongása a magyar népért, azaz értelemszerűen a magyar férfiakért nemcsak az egzotikusnak vélt külsőt s a behízelgő hangot illette, de egyebek mellett a nemzeti sajátosságnak ítélt fejlett érzelmi kifejezőkészséget, a muzikalitást s az imponáló kiállást is, mintegy jeléül annak, hogy a magyar nő oly sokat emlegetett világhíre korántsem magában álló jelenség. Hiszen ha a trianoni békét nem a román asszonyokért epedő francia diplomaták, hanem a magyar férfit adoráló angolszászok diktálták volna!
A fentebb idézett szenvedélyes vallomás egyébiránt jócskán zavarba ejti a tartózkodó magatartáshoz szoktatott Imrét, s a fiataloknak amúgy is el kell válniuk egymástól egy időre. Ám nem sokkal később újra összekerülnek, s érzelmeiket kölcsönösen megvallva immár el sem válnak többé. A korabeli realitással dacoló boldog végkifejlet színhelye ezúttal is a Lánchíd, csakhogy az érzések zűrzavarát ezúttal felváltja a képeslap-harmónia, s hozzá még egy népi zenekar is kíséri a távolból az idillt, módot nyújtva ezzel a szerzőnek, hogy kedves zenei fordulatait még egyszer megfuttassa: "A Lánchídon voltunk megint. A Duna hullámzott s kavargott alant. Sötét bárkák szunnyadtak a rakpartok köveinél. A város fényeinek ragyogó sávja világított a szélesen hömpölygő folyam mentén... Átellenben velünk egy teraszos kávéházban cigányzenekar játéka lüktetett, sírt, könnyezett, kérlelt és elutasított, jajongott, gúnyolódott és megrészegült, kétségbeesett és diadalmaskodott. A meleg magyar éjszakát betöltötték körülöttünk ezek az olvadékony kromatikák és szívszaggató kadenciák - ezek a keleties, ármányos, idegborzongató moll harmóniák. A hegedűk arabeszkjei, a zengő czimbalom szenvedélyes ritmusai! És most a Lánchídon Imre és én sem a komor bakonyi dalt ("O jaj! Az álom nelkül") idéztük, hanem inkább szabad szökelléssel felkiáltva ezt a másikat: Huszár legény vagyok! - Huszár legény vagyok!"
