Valamikor ifjúkorom hajnalán egy házibuliban összejöttünk egy lánnyal. Szépen haladtunk a mindkettőnk által kívánt végkifejlet felé, de egyszer csak a lány megszólalt: "Ja, én profi vagyok. Én ezt csak pénzért csinálom." Elveim még ebben a helyzetben is erősebbnek bizonyultak a beindultságomnál, és gondolkodás nélkül ezt válaszoltam: "Hát pedig ez az a dolog, ami nekem pénzért nem kell."
Komoly intellektuális vitába bonyolódtunk. Mint minden igazán jó szellemi vita, ez is erős erotikus hatással volt mindkettőnkre, pedig erre már nem is volt szükség. Röpködtek az érvek és az ellenérvek, például ez is felmerült: teremthet-e Isten akkora követ, amelyet maga sem tud felemelni? Ezt a kérdést szerencsére akkorra már rendeztem magamban: ahhoz, hogy valamit teremtsünk, nem kell azt felemelni; egy ötemeletes házat sem tud senki felemelni. A válasz sikeres volt, a lány jelentős árengedményt ajánlott. De nálam még ez is súlyos elvi akadályokba ütközött.
A következő érvén azonban megakadtam: mi van, ha egy ellenállhatatlan lövedék egy áthatolhatatlan falba ütközik? Máig sem tudom, mi történik ilyenkor, de a lány újabb érvvel állt elő: azt javasolta, hogy egyezzünk meg 1 forintban. Az ellenállhatatlan lövedék áthatolt az áthatolhatatlan falon, egymás kezébe, majd a régóta késleltetett egyéb dolgokba csaptunk. Reggel én ünnepélyesen átadtam, ő meg ünnepélyesen átvett egy pengő magyar forintot.
Legközelebb előre kérte a pénzt. Persze neki sem számított egy forint, noha lehet, hogy egy akkori forint megfelelt tíz vagy akár száz mai forintnak is. Játékká vált a dolog, azóta sem találkoztam sok izgatóbb előjátékkal. De talán nem csak most, sok év után magyarázom bele: más oka is volt annak, hogy éppen ezt a játékot találta ki. Ezzel keményen beleverte az orromat abba, hogy érveléstanból talán erősebb voltam nála, de mégis az ő elvei győztek: végül is én voltam az, aki feladta az elveit, és ő az, aki nem.
Furcsa módon sem akkor, sem azóta nem éreztem szégyent amiatt, hogy milyen könnyen feladtam az elveimet. Sőt, most, több évtizedes távlatból állíthatom, hogy ez az epizód semmit sem változtatott sem az elveimen, sem a prostitúcióhoz való gyakorlati viszonyomon. Annál többet változtatott az elvekhez való viszonyomon.
Nem mindegy, hogy egy alapelv tisztán "igen-nem" természetű, vagy tartalmaz olyan paramétert is, amely eseti megfontolás tárgya lehet. Még a Tízparancsolat legkategorikusabb parancsai (ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj) esetében is kérdéses, hogy pontosan mi számít ölésnek vagy lopásnak, a paráználkodásról nem is beszélve.
Noha folyton arról papolok, hogy távolról sem kell mindenben egyetérteni, úgy gondolom, hogy nagyjából a Tízparancsolat az, amiben mégiscsak egyet kell érteni. Ez a feltétele annak, hogy bármi másban ne érthessünk egyet, és mégis tudjunk kooperálni egymással. Csakhogy a Tízparancsolatot is lépten-nyomon megszegem. Gondolkodás nélkül lecsapok egy szúnyogot, és el tudok képzelni olyan esetet, amikor emberölésre is rákényszerülök. Rendszeresen a kezemhez ragad egy toll vagy egy öngyújtó, és még csak komolyabb lelkifurdalást sem érzek emiatt. A paráználkodás fogalmát ma már mindenki másképpen érti. Ám ettől még a Tízparancsolat szellemét a legtöbben betartjuk, mert értjük, mi a lényeg, és hol vannak benne azok a rejtett paraméterek, amelyek eseti megfontolás tárgyát képezhetik.
Ez persze nagyon ingoványos terep. Az ember könnyen csinál magának egy öncsalási rendszert, ha nagyon akar valamit, ami ellenkezik az elveivel - minél okosabb valaki, annál rafináltabbat, és minél butább, annál kevesebb elég neki. Úgyhogy ez mindenkinek megy.
A lány esetében eleinte az volt az öncsalásom, hogy nem számít az 1 forint, amit végül megkapott tőlem, mert ennyi pénz nem pénz. Ez az érv azonban nem nyugtatott meg, nem azért, mert logikailag hibás, hanem azért, mert pont a játék értelmét vette volna el. Végül abban tudtam megnyugodni, hogy a lányt nem kurvaként ismertem meg, és ebben a kapcsolatban nem is az volt, hanem valaki, akinek elvei vannak, és azokat tiszteletben kell tartani egy emberi kapcsolatban. Jó, nekem is vannak elveim, de az adott esetben a lány engedett többet az elveiből: ő sok száz forintot engedett, én csak egyet. A kompromisszumok már csak így működnek. Az adott esetben az én elveim voltak merevebbek, nem csoda, ha nekem kellett feladnom őket; igaz, a lány megadta az árát, amivel meghagyta nekem azt a lehetőséget, hogy az elveim szellemét mégiscsak betartsam.
A túl merev elvek életveszélyesek tudnak lenni. 1995-ben, a Bokros-csomag idején, amikor a felsőoktatást is elérték a megszorítások, kedvenc egyetemem hozott egy rendelkezést, miszerint külsősöknek nem fizethetünk. Akkoriban óraadóként tanított nálunk egy régi kollégám; egy bank jó nevű matematikusa, aki hobbiból statisztikát okított - meg talán azért is, mert a pszichológia szakon sok a szép lány. De rögtön ki fog derülni, hogy nem ezek voltak az elsődleges szempontjai. Amikor elmondtam neki, hogy az egyetem nem tud fizetni, először tett egy megjegyzést az addigi óradíjára, ami valóban nevetséges volt, főleg a főállásos fizetése mellett. Utána pedig azt mondta, hogy sajnos ez így nem fog menni. Számára ugyanis fontos szempont, hogy beírhassa az életrajzába az egyetemi tanítást - márpedig ha ingyen csinálja, akkor ez nem professzionális egyetemi oktatás, hanem önkéntes munka, amit viszont nem tüntethet fel a CV-jében.
Eszembe jutott ifjúkorom nagy élménye. Pillanatok alatt megállapodtunk az egyforintos óradíjban. Örömmel mentem be az egyetem gazdasági osztályára, hogy kössünk vele szerződést 1 forintos óradíjjal, de az ügyintéző úgy nézett rám, mint a hülyegyerekre: "Nem érti, tanár úr, hogy NINCS PÉNZ?" Sem vele, sem a főnökével nem sikerült zöld ágra vergődnöm. Így vesztett el az egyetem egy kiváló oktatót, a kollégám pedig egy értékes pontot az önéletrajzából. Én pedig mély hálát éreztem a régi lány iránt, hogy megtanított az elvek értelmes használatára. Õ talán még az egyetemmel is el tudta volna ezt érni.
