„A sokk elmúlta után azonban fel kell tenni bizonyos kérdéseket” – kanyarodik rá mondandójára Lukács Csaba, miután ellőtte a szokásos közhelyeket a „barbár” cselekedetről. Ez pedig az írás vége:
„A mostani helyzet ráadásul olyan, amelyben mindenki csak veszíteni tud. A túlreagálásból született terrorakció a másik oldal szélsőségeit tüzeli fel és hozza helyzetbe (tegnap már történtek támadások Franciaországban mecsetek ellen), és mindkét oldal a saját szélsőségeinek foglya lesz. És igen, az is túlreagálás, ha most a szólásszabadság harcos védelmezőjeként mindenki Mohamed-gúnyrajzos Charlie Hebdo-címlappal megy tüntetni, miként minden bizonnyal az sem tesz jót a helyzetnek, ha valaki arról ír jegyzetet, hogy Allah halott, és a próféta szavait szétkapkodja a szél. Ki szelet vet, vihart arat, tartja a bibliai gyökerű mondás. Lehet azon vitatkozni, hogy ki kezdte az egészet, és ki volt, aki csak visszaütött, de nagyon úgy tűnik, mindannyian benne vagyunk egy tornádóban.”
Ha jól értjük, a „túlreagálásnak” az a két példája kerül itt egymás mellé, hogy valakik halomra lőnek ártatlan embereket, illetve hogy valakik az áldozatok munkáinak felmutatásával tiltakoznak a lemészárlásuk ellen. A Magyar Nemzet az utóbbi túlreagálás helyett inkább a szélvetés elkerülését javasolja, hiszen minek provokálni azt a vihart...
Nem is próbálnánk most hirtelen reagálni erre. Esetleg még túlreagálnánk – és hát attól Isten őrizz!
(A mostani esetben különösen undorító áldozathibáztatásról már korábban is írtunk szerda óta, itt.)
