Különböző generációs élmények találkoznak a film kísérteties lila fényében: a 90-es évek szellemképes videói és késő esti sorozatai (Buffy, a vámpírok réme; Bűbájos boszorkák; Twin Peaks), a korai 2000-es évek kezdetleges online rajongói közösségei, majd a streaming révén feltörő, de kiábrándulást hozó nosztalgiahulláma. Sok rendezővel ellentétben Schoenbrun érti és komolyan veszi, mivel jár, ha magányos, elszigetelt kamaszok egy falatnyi popkultúrán keresztül tudnak csak kapcsolódni; milyen felemelő és üres tud lenni egyszerre, ha csak ez a rajongás nyújt vigaszt a depresszió, az identitáskeresés és a szülői bántalmazás közepette.
Owen (Justice Smith) és Maddy (Brigette Lundy-Paine) ugyanabba az iskolába járnak Amerika egyik névtelen, szürke kertvárosában, ahol minden nap ugyanolyan, és soha nem történik semmi. Mindketten koraérett kiskamaszok, akik a saját kis buborékjukban küzdenek fájdalmaikkal. Mégis összehozza őket egy bizarr és kissé bugyuta késő esti sorozat, a The Pink Opaque, amelyben két, egymástól távol élő, de a pszichikai síkon összekapcsolódó kamasz lány küzd meg a hét aktuális rémével. Owen és Maddy alig szólnak egymáshoz (még a szemkontaktus is nehezükre esik), de a szérián keresztül mély kötődés alakul ki köztük. Több ez számukra, mint fikció: a főhősök, Isabel és Tara a lelkük mélyéig megérintik őket. Maddy leszbikusként egyik napról a másikra nyom nélkül eltűnik a városkából, a saját nemi identitásával küszködő Owen viszont hátramarad, és a felnőtt lét egyszerre vágtató és vánszorgó szürkeségében él tovább. Maddy egy nap váratlanul visszatér egy olyan üzenettel, amely összeroppantja Owen lelki és szellemi stabilitását. Schoenbrun saját transz eszmélését szövi az álomszerű elbeszélésbe, miközben tapinthatóan alkotja újra a kamaszkor eredendő kényelmetlenségét (amelyet a legtöbben inkább felednénk) – minden kimondott szó kínzó lassúsággal hagyja el a feszengő tinik száját, minden megalázó, nyomasztó szituáció örökkévalóságnak tetszik. A mélységes diszkomfortérzet és elveszettség érzése szándékos rendezői fogás – a Ragyogj TV, ragyogj zsigerileg kellemetlen élmény, mégsem tudjuk levenni róla a szemünket. Álomlogikája Lynchénél koherensebb és szelídebb, helyenként idegesítő és mesterkélt (minden porcikájában öntudatos pastiche, annak összes irritáló jegyével), de a mélyén dolgozó fájdalom és ásító űr (nem a gondolattalanságé) ha akarjuk, ha nem, elkísér minket.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
