Nincs bennük értékítélet, nincs lírai én, aki belső, szubjektív tapasztalatain keresztül vezetné végig az olvasót a gynoid Hófehérkék és transznemű ősemberek világán, a „posztigazság korszakában”.
A versekben újra és újra visszatérő, néha ismétlődő látomások és ezek „szereplői” azt a látszatot keltik, mintha a versszövegek valami sokkal magasabb szintű egység szétszórt, a kötet olvasása során összegyűjtögetett és egymáshoz illesztett fragmentumai lennének. A kezdet és a vég összemosódik, az utolsó és az első ember eggyé válik, az átláthatatlan és teljességében felfoghatatlan, végtelen ciklikusság szédítő Möbius-szalagján mégis „csak egy történetet lát[unk] meg / az összes felbukkanó rétegből”.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
