Néhány főúri udvarház már saját zenekart igazgatott, Thököly István Velencéből, Bethlen Gábor pedig a debreceni vásárból hozatott virginált (a csembaló kisebb, három-négy oktávos változatát nevezték így, mivel többnyire fiatal lányok játszottak rajta). Régizenei örökségünk ugyan jóval szegényesebb, mint az olasz, szász vagy németalföldi területeké, de azért létezik: íme, Tóth-Vajna Zsombor három magyar kéziratgyűjtemény anyagából válogatott (Kájoni-kódex, a Lőcsei-, valamint a Stark-féle virginálkönyv).
Csak meghallgatni ne kéne! Amit ezen a lemezen a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével és egyéb nemzeti díjakkal kidekorált, 34 éves művésztől hallunk, fantáziátlan, gondolattalan, iskolás billentyűzés, fájón hiányzik belőle az értő és érző interpretáció, de a kurátori bölcsesség is. Mit jelentenek számára és számunkra ezek a művek? Néhány évtizede Lehel György vagy Czidra László historikus szempontból vitatható módon ugyan, de választ adott a kérdésre. A csembalista, akit rejtélyes okból felbukkanása óta a régizene üstököseként ünnepelnek, pont azt mulasztotta el, ami a régizenei mozgalom ellenállhatatlan frissességét adja: megkeresni, újrateremteni vagy elképzelni ennek a négyszáz éves repertoárnak a sajátos ízeit, színeit, dinamikáját és artikulációját, hogy üdítő felfedezésként hasson a mai közönségnek. Akkor is, ha csak népies táncnótákról és népénekekről van szó, a magyar instrumentális zeneirodalom első zsengéiről.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
