Az 1 óra 46 percnyi zene nem csak dupla, de tripla albumra is elég lenne, ám végighallgatva a lemezanyagot egyértelművé válik, hogy jelen esetben éppen ennyi a szellős, lebegős, ambient szerzemények által megkívánt lemezidő. Az egymásra feleselő, egymásból építkező hangfestmények érvényesüléséhez nem is oly sok a rendelkezésre álló szűk két óra. A jórészt laptoppal, egymásra rétegzett hangmintákból alkotó, saját vokalizációját is sokszor hangszerként kezelő Tujiko földöntúli szépségben gazdag, dallamteli, szintetikus melódiákból és az utcán talált foszlányokból összekomponált, hullámzó hangszőnyeget terít elénk. A szerzeményekből pedig sokszor afféle szabálytalan, Tujiko törékenynek tűnő énekével, többnyire japán, ritkábban angol nyelven előadott dalok (The Promenade Vanishes, Fossil Words, Cosmic Ray) bontakoznak ki. Vehetjük úgy is, hogy az album voltaképpen az alkony tónusait és témáit körbejáró, afféle soktételes szimfonikus költemény, de a strófákat ebben az esetben a gép, egészen pontosan az azt mesteri módon használó emberi kéz rakta össze. A hosszabb lélegzetű, szinte sci-fi hangképek (A Meeting at the Space Station, Don’t Worry, I’ll be Here) tökéletes zenei aláfestéssel szolgálnak a kozmikus élményhez, amint az elsötétülő alkonyi égen sorra feltűnnek a bolygók és csillagok.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
