Talán színpadközeli ülőhelyem, talán földerült kedélyem, de lehet, hogy csak a lassú megszokás tette, hogy most nem tűnt olyan riasztóan hangulatidegennek a hatalmas, elegáns koncertterem, mint más ilyen, nem klasszikus, könnyű- vagy milyen zenei előadások előtt. Két hete már írtam itt ezt-azt a dupla koncert első fellépőjéről (is), miután kotorászgattam egy kicsit az interneten. Például, hogy az algériai Oránban indult a bárzongorista karrierje. Oráni bárba éppenséggel nem képzeltem magam, mit tudom én, milyen az autentikus oráni bár, az viszont kiderült, milyen egy néhai oráni bárzongorista. Sőt, olykor egyenesen a bárzongorázás megigazulásának, felmagasztosulásának, igen: apoteózisának tűnt Maurice el Médioni műsora. Mindig ott lebegett a zenében egyfajta, ezúttal jó értelemben értendő esetlegesség, az alkalmazkodás képessége a hangulathoz, ugyanakkor az a furfangos érzékenység is, amely alighanem nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a bárzongorista magához csábítsa a közönségét. Mindehhez pedig hozzáadódik egyfajta emberi báj, charme, ahogy nyilván Oránban is mondták, és a közel ülők számára ez alighanem még nagyszerűbbé tette az élményt.
Egyetlen vonatkozó stíluselem hiányzott csak a 76 éves művész játékából: a behízelgés, az érzékbirizgáló, édes élvetegség. Ennek az orientálisnak nevezett zongorázásnak ugyanis valahogy komolyabb, ünnepélyesebb, keményebb annál a hangütése. Távolságot tart, aztán észrevétlenül, fokozatosan húz magába: benne van az a lassan érlelődő, lefojtottan fokozódó feszültség, ami az észak-afrikai népzenék öröksége a térség európai hatásokat is magába szippantó újabb kori stílusaiban. Annak ellenére, hogy az életrajzi források második világháborús amerikai katonák oráni vigalmaihoz kötik el Médioni korai szórakoztató zenei próbálkozásait, ilyen hatásokat nem éreztem a zenéjén. A zongora mögüli minimalista műsorközlés szerint különféle mediterrán forrásokból eredő dallamokat hallhattunk, bár a hatszáz esztendősnek mondott andalúz motívumot iskolázatlan fülem legfeljebb ha százévesnek sejtette. A hangulat zsíros elomlását nagyban akadályozta a basszusgitár modern raihoz illeszkedő, erőteljes kísérete a maga egyenletes negyedeivel - és vitán felül érzékelhető volt, hogy ezt Maurice el Médioni maga is pontosan így akarja. Összenézései a Maimaran fivérekkel - a másik dobolt, habár emez is olykor hóna alá kapott egy dzsembét vagy valami effélét - az első akkordoktól kezdve lendületben tartották - talán egy kissé túlságosan is következetesen. Miután elég lelkes volt már az első taps is, úgy tűnt, kellően lelkesíti a támogató érdeklődés, és igazán elbűvölő, derűs öregúrnak mutatkozott, miközben az emelkedett, büszke, egyiptomi zenei előképeket idéző akkordok fölé odakerekedett mondjuk egy Besame mucho. Amit játszott, az a mindentudó bárzenésztől joggal elvárható sokféle öszszetevő ellenére tökéletesen egységes szövedékké vált, összetéveszthetetlen, sajátos stílust adott ki, amelynek nemcsak a derű a jellemzője, hanem a magabiztos ide-oda szökkenés is különféle zenei világok határvidékén. A vegyesen francia-arab szövegek az érthető töredékekből következtethetően a slágervilág szokott színvonalán mozogtak, viszont ez a kettősség egyfajta vicces poentírozás titkait sejtette, és ez a lehetőség kellemes hangulatfokozónak bizonyult. Egy kicsit mintha mégis megismerkedtünk volna a fél évszázaddal ezelőtti európai- arab-zsidó Orán enyhe dekadenciába hajló, barátságos hangulatával.
*
Azt olvastam, hogy a Les Hurlements d'Léo (Leó üvöltései) zenekar egyik kedvenc szórakozása mindig más és más magyarázatot adni az újságíróknak a névadásra. Nehéz nem sejteni valami konkrét és hangos oroszlánt a dolog mögött, és ez pont elég, nem kérek valami alkalomhoz illő szellemességet Beno”t-tól, aki a hivatalos, csak keresztneveket soroló névsor szerint Benziz, egyébként szaxofonozik, gitározik, néha énekel meg billentyűzik is. Most pedig ő az együttes kijelölt szószólója, elkülönülünk kicsit a többiektől, akik dohányozgatnak, sörözgetnek, hangszereken pöntyögnek, laptopoznak, elvannak.
A HDL úgy tíz éve alakult Bordeaux-ban, nyolcan vannak, már többször jártak Magyarországon, a Szigeten. A nyolctagú együttes határozott aktivista vonásokat mutat. Két évvel ezelőtt egy Les Ogres de Barback nevű zenekarral közösen különlegesnek mondható turnéba kezdtek. Cirkuszi sátrukkal egyfajta kapcsolatteremtő, helyi kezdeményezéseket, kulturális ötleteket felkaroló elgondolás jegyében vonultak városról városra, országról országra. Beno”t meglehetős csalódottsággal beszél az öt évvel ezelőtti kelet-európai tapasztalatokról, amelyekben szerencsére nem vagyunk érintettek: Lengyelországban és főleg Romániában gyűjtötte őket az együttes. Úgy gondolták, hogy a helyi civil szervezetek, zenészek kapva-kapnak majd a lehetőségen: a sátor mint vándorló koncertterem magába vonz mindenféle kulturális ötletet, néhány napra pezsgő kultúrélet bomlik ki Szatmárnémetitől Pitesüti-ig. Hát ez mind elmaradt, a romániai zenészek nem értették ezt az egészet, miért játszanak ezek a franciák itt nulla haszonért, hát ők bizony nem. Pedig milyen nagyszerűen működött mindez néhány évvel korábban, Mosztárban! És természetesen Németországban, Svájcban is.
Aztán a sátor most, az elnökválasztási kampány idején újból előkerült: ezúttal a politikai felvilágosítás, a civil öntudat fejlesztése szándékával, fórumok, viták, moderált estek és természetesen koncertek színhelyeként. Nem, semmiképpen sem Sarkozy az, akire vágytak, de hát Ségoléne sem az igazi, amúgy meg nem is akartak bárki mellett kampányolni, a cél a választói tisztánlátás erősítése volt, ő pedig, ha már itt tartunk, üres szavazólapot dobott be, ahogy sokan mások, akik a választási lehetőségek elfogadhatatlan szűkössége ellen tiltakoztak ezzel.
És hasonlók. Most éppen egy háromtagú, komor rockot játszó, L'Enfance Rouge nevű együttessel turnéznak Franciaországban République du Sauvage (Vad Köztársaság, mondjuk) közös név alatt, ősszel jön ki a hasoncímű lemezük. Hónapok óta most játszanak először az eredeti nevükön és programjukkal, amely Beno”t szerint sokat keményedett az évek során.
*
Hát lássuk!
Mintha már alig bírtak volna magukkal a várakozástól, hogy végre rájuk kerüljön a sor, a HDL tagjai nem vacakolnak sokat, semmi fokozatosság, csupán néhány percnyi lassúzás után felfutnak a csúcsra, ahol aztán sikerrel tartják a hőfokot. Rögtön nyilvánvalóvá válik, hogy nem lesz itt sokáig békés üldögélés. Az előző koncert erőteljes, mégis finom futamait elég gyorsan kisöpri a fejünkből az egyre vadabb és rockosabb lendület. Helyenként mintha a néhai Mano Negrát hallgatnánk, olyan fordulatszámon pörög a tempó. És elég jók is a dalok, színesre szerkesztettek, változatosak. Ez mondjuk érthető: vagy egy tucat hangszert kezelnek a zenészek. Tangóharmonika, szaxofon, hegedű, harsona, gitárok és dobok természetesen, bőgő. Senki sem kíméli magát, eluralkodik egyfajta rokonszenves, szervezett rendetlenség, hangszercserék, helycserék, mikrofonállványok ide-oda helyezése. És a stílusok között is hasonló könnyed hányavetiséggel siklanak: voltaképpen ez a zene is azzal a kifelé forduló, nyitott attitűddel szórakoztat (ezt teszi: szórakoztat), amivel az előző, egészen más hangulatú koncert. Én mondjuk nem nagyon szeretem, ha azzal gyötrik a zenészek a közönséget, hogy szóban is foglaljon állást: kellőképpen jól érzi-e magát, azt pedig még kevésbé, ha felállást vezényelnek a színpadról. Viszont tény, hogy jól érzem magam, és tény az is, hogy rossz ülve maradni. Ezzel szemben jó nézni, hogy a koncertterem fegyelmező eleganciája ellenére önfeledten tolják előre a fiúk a hangulatot, ránk kényszerítik a belső táncot. Hogy átmenetileg fölélesszek egy idejekorán nyugalomba vonult kifejezést: húzós a koncert, sodró, vad és erőteljes.
Művészetek Palotája, május 17.
