„A blues nem fér össze Trumppal”

Ian Siegal énekes, gitáros

A kortárs brit blues legnagyobbja, aki szinte hazajár Magyarországra. Idei bluesalbuma az év egyik legjobbja ebben a műfajban, ráadásul a korábbiaknál politikusabb hangvételű.

Magyar Narancs: Gyakran játszol Magyarországon.

Ian Siegal: Szeretem a magyar borokat és kajákat, de azért járok ide, mert benne vagyok egy magyar zenekarban, amellyel Tom Waits számait játsszuk. Húsz éve léptem fel először Budapesten, és akkor találkoztam Podlovics Péterrel, aki felkért, hogy csatlakozzam a Brain­dogshoz. Péter rakta össze a zenekart, de már a legelső próbán megtaláltuk a közös hangot a quimbys srácokkal.

MN: Már az is szokatlan, hogy híres zenészek más számait játsszák, de az különösen, hogy 15 éve folyamatosan.

IS: Nincs ebben semmi nagy titok: rajongunk Tom Waitsért. A Braindogs mellett mindenki nyugodtan csinálhatja a saját dolgát, mert évente csak egy-két koncertet adunk. Ez színtiszta örömzene.

MN: Tom Waits a példaképed? Új lemezed, az All the Rage szarkasztikus humora és bibliai szóképei mögött mintha ott bujkálna.

IS: Abszolút. Tizenhárom évesen fedeztem fel, amikor elkezdtem dalszövegeket írogatni, és ő nagy hatást gyakorolt rám. Bírom azt is, hogy egészen különös hangokat tud kicsikarni magából, hogy alaphangszereket használ, de szokatlan kombinációkban. Én kicsit másképp írok, mint ő, direktebben. Tom Waits sokkal okosabb nálam, a szövegei pedig költőibbek.

 

Fotó: Barcsik

MN: Ezen az albumon azért nagyon elkaptál valamit.

IS: Sokat számított, hogy a lemezfelvételre sikerült átreptetnünk a barátomat, Jimbo
Mathust Amerikából. Ő vett rá minket, hogy egy szobában játszva, élőben rántsuk fel a lemezt, és ez feltöltötte a dalokat nyers energiával. Egyszer vagy kétszer játszottuk el őket, ezek a felvételek kerültek a lemezre is.

MN: Az All the Rage-en jó néhány szám dühös és kiábrándult. Mi akasztott ki ennyire?

IS: Trump és a Brexit. Meg persze az, hogy a politika Európában és Amerikában is eltolódott a szélsőjobb irányába, és népszerűvé vált a szemellenzős migrációellenesség. Azt nem mondanám, hogy politikus lemez az All the Rage, mert másról is szólnak a dalok, de az biztos, hogy Trump- és szélsőjobbellenes.

MN: Az Ain’t It Greatben Trump szlogenjét („Make America Great Again”) forgatod ki, de már a lemez címe is egy szójáték arra, hogy manapság népszerű szítani az agressziót.

IS: Van más dal is, ami politikával foglalkozik. Az Eagle Vulture például az amerikai sasra utal, amely manapság inkább egy dögkeselyűre hasonlít, és megpróbálja kifosztani az embereket. És ott van a The Shit Hit, amelyben a mostani, megfoghatatlan rossz közérzetet próbáltam szavakba önteni.

MN: Abban azt énekled, hogy ha beüt a krach, te mész a hegyekbe.

IS: Ha valami komoly konfliktus adódna, nem futnék el. Pár napja Bécsben jártam, ahol épp neonáci felvonulás volt, és kész lettem volna összetűzni velük, de nem volt rá alkalmam. Fontos, hogy az ember felvállalja, amiben hisz.

MN: Akkor is, ha ezzel elriaszt rajongókat? A magyar zenészek nemhogy a dalokban, de interjúkban sem mernek véleményt formálni politikáról, mert félnek, hogy megosztják a közönséget.

IS: Engem ez nem érdekel. Tudom, hogy Magyarországon szélsőséges a helyzet, mert több hatalom van a kormány kezében, ezért óvatosabbak a zenészek, de én nem szeretném, ha olyan emberek jönnének a koncertemre, akikkel alapvető dolgokban sem értek egyet.

MN: Pedig az amerikai bluesrajongók körében biztos van egy-két Trump-szavazó.

IS: Ha valaki bluesrajongónak tartja magát és Trumpra szavazott, annak ideje jó alaposan elgondolkodnia, mert a kettő nem fér meg egymással. A blues az elnyomottak zenéje volt mindig is, ez pedig nem egyeztethető össze kirekesztő gondolatokkal.

MN: A politika, a Brexit miatt költöztél Amszterdamba?

IS: Nem, de örülök, hogy még mindig Európában élek. Azért költöztem el, mert lakást akartam venni, és Londonban túl drága lett volna. Amszterdam amúgy is nyugisabb hely, és a bluesszíntér is sokkal jobb itt. Több a fesztivál, és magasabban képzettek a zenészek. Az angolok manapság azt hiszik, a Led Zeppelin a blues, vagy John Mayer. Annyira elmentek a rock irányába, hogy a blues szinte kiveszett a brit zenéből.

MN: Ha már költöztél, nem gondoltál rá, hogy Amerikába menj, a blues őshazájába?

IS: Á, nem. Kemény meló Amerikában
bluest játszani. Rosszul fizetnek, és óriási a verseny. Én ráadásul sosem tekintettem magam bluesmannek, mert ahhoz Amerikában kell megszületni, abban a kultúrában felnőni. Csak igyekszem a saját szájízem szerint újrateremteni a zenét, amit ötéves korom óta szeretek. Ez pedig nem csak a blues, vegyül bele Americana, country, R’n’B, funk, és néha egy kis jazz is.

MN: Mi fog meg egy ötéves gyereket a bluesban?

IS: A Rolling Stonestól a Little Red Rooster. Tőlük ástam vissza magam a nagy öregekhez, B. B. Kinghez, Little Walterhez, Otis Reddinghez, meg persze Howlin’ Wolfhoz és Muddy Watershez, akik mai napig az isteneim. Kábé tizenhat lehettem, amikor egy esküvőn felinvitáltak a színpadra, hogy énekeljem el Wilson Pickett-től az In the Midnight Hourt. Azonnal eldőlt a sorsom: tudtam, hogy semmi mást nem akarok az életben, csak bluest és soult játszani.

MN: Mégis 33 éves lettél, mire kiadtad az első lemezedet.

IS: Előtte nem éreztem magam rá késznek. Bárokban, klubokban játszottam, és nem foglalkoztatott, hogy lemezt adjak ki. Úgy látszik, dalszerzőként későn érő típus vagyok. Kellett az az évtized, hogy kitanuljam a szakmát.
A füstös csehókban jöttem rá, hogyan kell szórakoztatni a közönséget, és sokféle dalt, sokféle stílust akkor sajátítottam el. Egész héten, minden este játszottam valahol. A fiatal angol blueszenészekkel épp az a legnagyobb probléma, hogy nem húznak le semennyi időt a bárokban, mielőtt nekiállnának lemezt készíteni, így nincs idejük kiforrni magukat. Kihoznak egy lemezt, aztán kifújnak, mert nem gyűjtöttek elég tapasztalatot.

MN: Voltak nagy fordulópontok a pályádon?

IS: Talán csak a Meat & Potatoes, a második lemezem, 2005-ben. Akkor figyeltek fel rám az emberek, és én is összekaptam magam kicsit. A legtöbb lemezem spontán született. Amikor úgy gondoltam, ideje lenne akusztikus bluest játszani, összehoztam a The Dustot. Ehhez hasonló akusztikus szólólemezt szeretnék jövőre is csinálni, valószínűleg az All the Rage-nél is politikusabb dalokkal. De olyan is volt, hogy találkoztam Cody Dickinsonnal a North Mississippi Allstarsból, és elmondtam neki, mennyire szeretem az északi hill country zenét, mire ő összerakott egy zenekart a Burn­side és Kimbrough családokból, akiknek a felmenői, R. L. Burnside és Junior Kimbrough fontos alakjai voltak a hill country bluesnak. Ez a közös zenélés olyan jól sült el, hogy végül három lemezt csináltunk együtt.

MN: Másképp játsszák a bluest a Mississippi északi fertályán?

IS: Megvan a saját stílusuk. A dalok egy-két akkordból állnak, váltás nincs nagyon, és ettől az egyszerűségtől hipnotikus hatása lesz a zenének. Kicsit punkos ez a blues, és jobban kihallani belőle az afrikai gyökereket. Magyarországon Redbreast Wilson játssza, méghozzá nagyon jól. Ügyes gyerek, alaposan kitanulta ezt a műfajt.

MN: Nem telhet el úgy pár év, hogy valaki ne temesse a bluest. Tényleg aggódnunk kéne?

IS: Angliában valóban eltűnőfélben van, de Európában szerencsére akadnak jó zenészek, és Dél-Amerikában is egyre népszerűbb. Főként Brazíliában, ahol rákaptak a fiatalok, és olyan ígéretes tehetségek zenélnek, mint Igor Prado. Én azokat a zenészeket szeretem igazán, akik valami újat hoznak ki a régi bluesból, mint Howlin’ Wolf és Muddy Waters, akik Charley Patton és Robert Johnson előtt tisztelegtek, mégis valami egészen más sült ki az elektromos chicagói blueszenéjükből. A mai zenészek közül ilyen például Derek Trucks, a North Mississippi Allstars, a Black Keys vagy Jack White, de említhetném az Alabama
Shakeset is. Mondhat bárki bármit, de messze van még attól a blues, hogy kihaljon.