Zene

Az At The Gates a kilencvenes évek legnagyobb death metal bandája volt - gyakorlatilag ők találták ki a Göteborgról elnevezett dallamosabb, fogyasztóbarátabb változatát a műfajnak. Ez a háromlemezes DVD pedig a méltatlanul korán feloszlott zenekar két évvel ezelőtti, pár koncertre szóló újjáalakulását hivatott megörökíteni, és egyúttal elmesélni a zenekar történetét egyfajta búcsúajándékképpen, hiszen, ahogy a tagok is leszögezik a film végén, ez a 2008-as turné volt az ő igazi búcsújuk, és soha nem lesz többé At The Gates. A DVD-csomag a zenekar munkásságához illően hibátlan.

Van az a vicc, hogy Pistike panaszosan rágja anyukája fülét, hogy anya, én nem akarok Amerikába menni, anya, én nem akarok Amerikába menni, mire a mama megunja, és ráripakodik; kuss, kisfiam, ússz tovább. Ugyanez a vicc játszódik le az európai színjátszás két közismert figurája, a házaspárt alakító Rufus Sewell és Emmanuelle Béart között: a férj nem akar a burmai dzsungelbe menni, mondá is az asszonykának, hogy szerinte úgysem fogják megtalálni cunamiban elveszett kisfiukat, de a hajó csak megy, viszi a párt a dzsungel legmélyére.

Tavaly májusban Dömsödi Zsolt munkái láttán még a nemzetközi kortárs grafika nagyjai is felkapták a fejüket. Dömsödi - akkor még a KREA grafikushallgatója - első helyezett lett a londoni Curzon Cinemas, a Don't Panic és az amerikai Fangoria magazin szervezte, A Night with George A.

Kevés üdítőbb esemény van annál, amikor a felelősségteljes, mély érzésű és/vagy megfontoltan gondolkodó könnyűzenészek nyomasztó serege után végre néhány teljesen tökkelütött muzsikussal hoz össze minket a jó sors. A szombat este a Trafóban kizárólag róluk szólt.

Közhely, hogy a tömegkultúra és a "magas művészet" között képlékenyek a határok, s az is, hogy a kortárs képzőművészek gyakran nyúlnak a populáris vizuális kultúrában alkalmazott eszközökhöz. A reklámok, plakátok, filmek képi toposzai kimeríthetetlen forrásnak tűnnek, a kérdés csak az, hogy a művész csupán használja és alkalmazza a bevett formát, vagy kritikusan reflektál a kliséhez tapadó "üzenetekre".

Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nemritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával?

A fantasy lenyomta Ivanhoe-t, semmi kétség: a globális felmelegedés végleg taccsra tette a jégmezők összes megmaradt lovagját. Mindez alkalmasint monetáris okokra vezethető vissza, középkori kalandfilmet forgatni majd' annyiba kerül, mint valami ködös marhaságot mindenféle cifra szerzetekről, hülye nevű, ecsetfülű, nyilazó hermafroditákról, kaporszakállú, csuhás falvédőfigurákig.

A vámpírok újrafölfedezése az Egyesült Államok válasza a brit varázslódömpingre: legalábbis a Harry Potter óta mind népszerűbb fantasy irodalom frontján. Az amerikai vampirológusok mindenesetre nem sokat vacakoltak, ezerszer bizonyított tinisztorikat (első szerelem, örök barátság stb.) játszatnak el a szerencsétlen vérszívókkal.

Történhettek volna olyan dolgok, amik megakadályozhatták volna, hogy Alan Wilder 16 év után ismét színpadra álljon, de az izlandi vulkánkitörés és az ennek következtében elrendelt repülési tilalom nem tartozott ezek közé: miután kiderült, hogy az értelemszerűen megnőtt jegyigénylés miatt vonattal sem tud jönni, fogta magát, és elvezetett Londontól egészen Budapestig. A Diesel ezen a péntek estén úgy nézett ki, mint a PeCsa egy átlagos Depeche Mode-klubesten: többnyire ugyanazok a tetőtől talpig feketébe öltözött fanatikusok telítették meg roskadásig a nézőteret, és rendkívül hálásak voltak, amikor színpadra lépett a közel két napja ébren lévő Wilder, valamint fizikatanár kinézetű társa, Paul Kendall.

A popzenében bármi megtörténhet. Például az is, hogy világra szóló sikert arat egy dal, amelynek egy részében csak kappanhangon elővezetett dudorászás van.

A James Cameron által majd' három évtizede feldobott, folytatásokban, utánzatokban és tévésorozatokban tovább boncolgatott "Az emberek vagy a gépek győznek?" kérdését végre-valahára megválaszolta valaki: a rongybabák. Azaz csak első blikkre rongybabák ők, valójában különböző fém- és favackokból összetákolt, zsákvászonnal burkolt, kedves kis lények, akik pechjükre a nagy világégést követően kénytelenek intézni ügyes-bajos dolgaikat.

2006-ban a Pitchfork honlapján volt egy interjú a svéd elektropopduóval, amelyben a következőket jelölték meg hatásaikként: David Lynch, Aki Kaurismäki, a koreai filmek, a Trailer Park Boys zenekar, a Donnie Darko című film és a Doom játéksorozat. Amennyire széles ez a paletta, anynyira bátor, perverz és előremutató a zenekar munkássága - most például egy egészen bizarr, Charles Darwin fő művéről, A fajok eredetéről szóló elektro-operalemezt készítettek.

Lynn Barber brit újságírónő kedvenc időtöltése a madárlesés. Ha erről ír, ami könnyen megeshetett volna, hisz' eredetileg erre kérte fel egy angol magazin, nyilván abból is valami személyes és érdekfeszítő kerekedik, legfeljebb nem Nick Hornby, hanem David Attenborough készít belőle filmet.

A lengyel születésű, de gyerekkorától német környezetben felnőtt (mostanság éppen Kölnben élő és alkotó) Babicz rég ismert delikvens a nemzetközi techno/house világban. A kilencvenes évek elején, még Rob Acid (továbbá Acid Warrior, Department of Dance, s valahány név a naptárban...) álcájában sikerrel aknázta ki az acid house hullámot, s teremtette meg saját legendáját.