A James Cameron által majd' három évtizede feldobott, folytatásokban, utánzatokban és tévésorozatokban tovább boncolgatott "Az emberek vagy a gépek gyõznek?" kérdését végre-valahára megválaszolta valaki: a rongybabák. Azaz csak elsõ blikkre rongybabák õk, valójában különbözõ fém- és favackokból összetákolt, zsákvászonnal burkolt, kedves kis lények, akik pechjükre a nagy világégést követõen kénytelenek intézni ügyes-bajos dolgaikat. Ezek jobbára a robotkutya, a robotmadár és más robotmicsodák elõli menekülésben, illetve egymás cseszegetésében merülnek ki. Mielõtt megkönnyebbülnénk, hogy az emberiségnek végleg vége, és soha többé nem kell az egyre multifunkcibb masinákkal fogócskázó John Connort néznünk, hamar leesik a - késõbb ért-he-tõ-en-és-ta-gol-tan elmondott - leglényeg, miszerint kis barátainkban élnek tovább az emberek, legalábbis a lelkük. Utóbbi információ szó szerint értendõ, ráadásul a mechanikusan elõidézett lélekvándorlás és a köré hímzett filozófiai mélytartalom a Tim Burton producerálta mû kábé legeredetibb gondolata. Ezen túlmenõen a csapat-összekovácsolódós filmek mindahány sablonjához; jellemfejlõdésekhez, vitákhoz, kibékülésekhez és szerelembe esésekhez van szerencsénk. Persze azért megbocsáthatjuk az 1-tõl 9-ig számozott lényecskék mérsékelten izgalmas ténykedését, hiszen pixeleik igazán szépen vannak egymáshoz illesztve. Kár, hogy az emberi civilizáció romjait részletgazdagon és ötletesen bemutató képi világ egy használaton kívül helyezett T-800-asnál is berozsdásodottabb történet hátteréül szolgál.
A Budapest Film bemutatója
** és fél
