Első felnőttkori albumán, a meglehetős 5:55-on Jarvis Cocker testesítette meg az irányító erőt, de a telitalálat mégis inkább Beck volt (képünkön is vele látható), akivel három évvel ezelőtt készített egy méltán körberajongott albumot (IRM).
Fotó: Autumn de Wilde
Ez az új, különböző forrású számokból összehegesztett, inkább átvezető-űrkitöltő jellegű dupla anyag is arra mutat rá könyörtelenül, hogy Gainsbourg-nak érdemes volna a jövőben is ragaszkodnia a gyerekarcú kaliforniai hangbarkácsolóhoz, ha jót akar magának a mikrofon mögött. Az első diszken nyolc új szám hallható, és a Beckkel készített első négy toronyházként magasodik a többi fölé. Az IRM világához képest diszkrét elmozdulás regisztrálható: noha ezúttal is múlt és jelen biztos kezű összecsúsztatásáról van szó, a régi dolgokban ezúttal nem a 60-as és a 70-es, hanem inkább a 70-es és a 80-as évek képezik a forrást. A címbe választott zsánert szuperszexin elővezető Paradisco tekinthető a programadó darabnak: ha a refrénben bevillanó Depeche Mode-emlékek nem is, a művésznő leheletfinoman melankolikus hangjával és távolságtartó stílusával ügyesen szembeállított masszív ütemek és vibráló szintibasszusok a többi tételben is visszaköszönnek, melyek mind tartalmaznak annyi egyéni ízt, hogy semmiképp ne lehessen őket egyszerűen csak a - most már egyre nyomasztóbb - 80-as évek retróhullámát meglovagoló újabb próbálkozásoknak tekinteni. Nem meglepő, hogy az egyéb szerzőkkel írt, hagyományosabb gitárpopos hangszerelést kapott dalok ilyen markáns felütés után fájdalmasan sápadtnak és invenciótlannak mutatják magukat - a Conor J O'Brien által írt alt-country balladát, a Memoirt leszámítva ki is esnek a fejből mindjárt a záróhangok lecsengése után.
A Stage Whisper második cédéjén az IRM turnéjáról összeválogatott, brutálisan jó hangminőségű koncertfelvételeket találunk, amik a Gainsbourg számait a lemezverzióknál picit nyersebben-rockosabban elővezető, rendkívül dinamikusan játszó (a Dylan-feldolgozásnál viszont a főhősnővel együtt szerencsétlenül bealvó) zenekar miatt egyszer mindenképp érdemesek a figyelemre - annyit viszont nem csavarnak a zenészek a dalokon, hogy hosszabb távon is érdekes maradjon az anyag. Ahhoz, láthatjuk, Beck zsenijére van szüksége ennek a negyvenéves korára egyre izgalmasabb ügyekbe bonyolódó bátor nőszemélynek.
Because/Elektra, 2011
