Lemez

A diszkóklubban szól

Charlotte Gainsbourg: Stage Whisper

  • - greff -
  • 2012. január 20.

Zene

A kortárs művészfilm egyik legmarkánsabb európai arcának popzenei ténykedéséről bizonyos szempontból ugyanazt lehet elmondani, mint a mozisról: Charlotte Gainsbourg-nak szüksége van az erős rendezői kézre ahhoz, hogy igazán csillogni tudjon.

Első felnőttkori albumán, a meglehetős 5:55-on Jarvis Cocker testesítette meg az irányító erőt, de a telitalálat mégis inkább Beck volt (képünkön is vele látható), akivel három évvel ezelőtt készített egy méltán körberajongott albumot (IRM).


Fotó: Autumn de Wilde

Ez az új, különböző forrású számokból összehegesztett, inkább átvezető-űrkitöltő jellegű dupla anyag is arra mutat rá könyörtelenül, hogy Gainsbourg-nak érdemes volna a jövőben is ragaszkodnia a gyerekarcú kaliforniai hangbarkácsolóhoz, ha jót akar magának a mikrofon mögött. Az első diszken nyolc új szám hallható, és a Beckkel készített első négy toronyházként magasodik a többi fölé. Az IRM világához képest diszkrét elmozdulás regisztrálható: noha ezúttal is múlt és jelen biztos kezű összecsúsztatásáról van szó, a régi dolgokban ezúttal nem a 60-as és a 70-es, hanem inkább a 70-es és a 80-as évek képezik a forrást. A címbe választott zsánert szuperszexin elővezető Paradisco tekinthető a programadó darabnak: ha a refrénben bevillanó Depeche Mode-emlékek nem is, a művésznő leheletfinoman melankolikus hangjával és távolságtartó stílusával ügyesen szembeállított masszív ütemek és vibráló szintibasszusok a többi tételben is visszaköszönnek, melyek mind tartalmaznak annyi egyéni ízt, hogy semmiképp ne lehessen őket egyszerűen csak a - most már egyre nyomasztóbb - 80-as évek retróhullámát meglovagoló újabb próbálkozásoknak tekinteni. Nem meglepő, hogy az egyéb szerzőkkel írt, hagyományosabb gitárpopos hangszerelést kapott dalok ilyen markáns felütés után fájdalmasan sápadtnak és invenciótlannak mutatják magukat - a Conor J O'Brien által írt alt-country balladát, a Memoirt leszámítva ki is esnek a fejből mindjárt a záróhangok lecsengése után.

A Stage Whisper második cédéjén az IRM turnéjáról összeválogatott, brutálisan jó hangminőségű koncertfelvételeket találunk, amik a Gainsbourg számait a lemezverzióknál picit nyersebben-rockosabban elővezető, rendkívül dinamikusan játszó (a Dylan-feldolgozásnál viszont a főhősnővel együtt szerencsétlenül bealvó) zenekar miatt egyszer mindenképp érdemesek a figyelemre - annyit viszont nem csavarnak a zenészek a dalokon, hogy hosszabb távon is érdekes maradjon az anyag. Ahhoz, láthatjuk, Beck zsenijére van szüksége ennek a negyvenéves korára egyre izgalmasabb ügyekbe bonyolódó bátor nőszemélynek.

Because/Elektra, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egzaltált Dürer

A monumentális kiállítás középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os dátummal jelölt, Selmecbányáról származó gótikus szárnyas oltár áll, amelynek az egyik táblaképével (helyesebben reprodukciójával) mindenki találkozott már. A kollektív emlékezetünkbe beégett a Vizitáció (Mária találkozása Erzsébettel), ám ez nem mondható el a nyolcból megmaradt hét táblaképről – amelyek most először láthatók együtt.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szivárgás

Tavaly szeptemberben a kuruc.info közzétett egy olyan párbeszédet tartalmazó hangfelvételt, amelyen többek között ez hallható: „Nekem a Viktor azt mondta, hogy azért jöjjek be, hogy beszéljük meg, hogy ki fenyegetett meg.”

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

„Itt írd alá, Gergő!”

A fideszes ifjúságból indulva, minisztériumokon és államtalanított állami cégeken át vezető úton került Böszörményi-Nagy Gergely, az Orbán-rendszer egyik hivatásos szabadgondolkodója a MOME-t fenntartó alapítvány élére, ahol aztán nem kívánt ismertséget szerzett.

„Végre ellazultunk”

Tizenöt éve alakult meg az Ivan & The Parazol, de fontosabb, hogy a klasszikus rock ihletettségű zenekar a minap jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel. Az új album mellett ambiciózus tervekről és a köz­életről is beszélgettünk Vitáris Ivánnal, az együttes énekesével és Simon Bálint dobossal.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.