Lemez

A diszkóklubban szól

Charlotte Gainsbourg: Stage Whisper

  • - greff -
  • 2012. január 20.

Zene

A kortárs művészfilm egyik legmarkánsabb európai arcának popzenei ténykedéséről bizonyos szempontból ugyanazt lehet elmondani, mint a mozisról: Charlotte Gainsbourg-nak szüksége van az erős rendezői kézre ahhoz, hogy igazán csillogni tudjon.

Első felnőttkori albumán, a meglehetős 5:55-on Jarvis Cocker testesítette meg az irányító erőt, de a telitalálat mégis inkább Beck volt (képünkön is vele látható), akivel három évvel ezelőtt készített egy méltán körberajongott albumot (IRM).


Fotó: Autumn de Wilde

Ez az új, különböző forrású számokból összehegesztett, inkább átvezető-űrkitöltő jellegű dupla anyag is arra mutat rá könyörtelenül, hogy Gainsbourg-nak érdemes volna a jövőben is ragaszkodnia a gyerekarcú kaliforniai hangbarkácsolóhoz, ha jót akar magának a mikrofon mögött. Az első diszken nyolc új szám hallható, és a Beckkel készített első négy toronyházként magasodik a többi fölé. Az IRM világához képest diszkrét elmozdulás regisztrálható: noha ezúttal is múlt és jelen biztos kezű összecsúsztatásáról van szó, a régi dolgokban ezúttal nem a 60-as és a 70-es, hanem inkább a 70-es és a 80-as évek képezik a forrást. A címbe választott zsánert szuperszexin elővezető Paradisco tekinthető a programadó darabnak: ha a refrénben bevillanó Depeche Mode-emlékek nem is, a művésznő leheletfinoman melankolikus hangjával és távolságtartó stílusával ügyesen szembeállított masszív ütemek és vibráló szintibasszusok a többi tételben is visszaköszönnek, melyek mind tartalmaznak annyi egyéni ízt, hogy semmiképp ne lehessen őket egyszerűen csak a - most már egyre nyomasztóbb - 80-as évek retróhullámát meglovagoló újabb próbálkozásoknak tekinteni. Nem meglepő, hogy az egyéb szerzőkkel írt, hagyományosabb gitárpopos hangszerelést kapott dalok ilyen markáns felütés után fájdalmasan sápadtnak és invenciótlannak mutatják magukat - a Conor J O'Brien által írt alt-country balladát, a Memoirt leszámítva ki is esnek a fejből mindjárt a záróhangok lecsengése után.

A Stage Whisper második cédéjén az IRM turnéjáról összeválogatott, brutálisan jó hangminőségű koncertfelvételeket találunk, amik a Gainsbourg számait a lemezverzióknál picit nyersebben-rockosabban elővezető, rendkívül dinamikusan játszó (a Dylan-feldolgozásnál viszont a főhősnővel együtt szerencsétlenül bealvó) zenekar miatt egyszer mindenképp érdemesek a figyelemre - annyit viszont nem csavarnak a zenészek a dalokon, hogy hosszabb távon is érdekes maradjon az anyag. Ahhoz, láthatjuk, Beck zsenijére van szüksége ennek a negyvenéves korára egyre izgalmasabb ügyekbe bonyolódó bátor nőszemélynek.

Because/Elektra, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.