Lemez

A diszkóklubban szól

Charlotte Gainsbourg: Stage Whisper

  • - greff -
  • 2012. január 20.

Zene

A kortárs művészfilm egyik legmarkánsabb európai arcának popzenei ténykedéséről bizonyos szempontból ugyanazt lehet elmondani, mint a mozisról: Charlotte Gainsbourg-nak szüksége van az erős rendezői kézre ahhoz, hogy igazán csillogni tudjon.

Első felnőttkori albumán, a meglehetős 5:55-on Jarvis Cocker testesítette meg az irányító erőt, de a telitalálat mégis inkább Beck volt (képünkön is vele látható), akivel három évvel ezelőtt készített egy méltán körberajongott albumot (IRM).


Fotó: Autumn de Wilde

Ez az új, különböző forrású számokból összehegesztett, inkább átvezető-űrkitöltő jellegű dupla anyag is arra mutat rá könyörtelenül, hogy Gainsbourg-nak érdemes volna a jövőben is ragaszkodnia a gyerekarcú kaliforniai hangbarkácsolóhoz, ha jót akar magának a mikrofon mögött. Az első diszken nyolc új szám hallható, és a Beckkel készített első négy toronyházként magasodik a többi fölé. Az IRM világához képest diszkrét elmozdulás regisztrálható: noha ezúttal is múlt és jelen biztos kezű összecsúsztatásáról van szó, a régi dolgokban ezúttal nem a 60-as és a 70-es, hanem inkább a 70-es és a 80-as évek képezik a forrást. A címbe választott zsánert szuperszexin elővezető Paradisco tekinthető a programadó darabnak: ha a refrénben bevillanó Depeche Mode-emlékek nem is, a művésznő leheletfinoman melankolikus hangjával és távolságtartó stílusával ügyesen szembeállított masszív ütemek és vibráló szintibasszusok a többi tételben is visszaköszönnek, melyek mind tartalmaznak annyi egyéni ízt, hogy semmiképp ne lehessen őket egyszerűen csak a - most már egyre nyomasztóbb - 80-as évek retróhullámát meglovagoló újabb próbálkozásoknak tekinteni. Nem meglepő, hogy az egyéb szerzőkkel írt, hagyományosabb gitárpopos hangszerelést kapott dalok ilyen markáns felütés után fájdalmasan sápadtnak és invenciótlannak mutatják magukat - a Conor J O'Brien által írt alt-country balladát, a Memoirt leszámítva ki is esnek a fejből mindjárt a záróhangok lecsengése után.

A Stage Whisper második cédéjén az IRM turnéjáról összeválogatott, brutálisan jó hangminőségű koncertfelvételeket találunk, amik a Gainsbourg számait a lemezverzióknál picit nyersebben-rockosabban elővezető, rendkívül dinamikusan játszó (a Dylan-feldolgozásnál viszont a főhősnővel együtt szerencsétlenül bealvó) zenekar miatt egyszer mindenképp érdemesek a figyelemre - annyit viszont nem csavarnak a zenészek a dalokon, hogy hosszabb távon is érdekes maradjon az anyag. Ahhoz, láthatjuk, Beck zsenijére van szüksége ennek a negyvenéves korára egyre izgalmasabb ügyekbe bonyolódó bátor nőszemélynek.

Because/Elektra, 2011


Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

A belülről bomlasztók

Fideszes alkalmazottak sopánkodnak, hogy ejnye, ejnye, nem vigyáz a Tisza Párt a szimpatizánsai adataira! A mostani adatszivárgási botrányt alaposan felhabosítva tálalja a kormánypárti közeg, a Tisza cáfol, hogy valóban kerültek ki valós adatok, de azokat más módon is beszerezhették fideszes körök.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le a figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.