Lemez

Drágán add az életed!

Korn: The Path Of Totality; Fear And The Nervous System: Fear And The Nervous System

  • Kovács Bálint
  • 2012. január 20.

Zene

Hölgyeim és uraim, a színpadon a kétségbeesett küzdelem a kétségtelen ellen, a koncert után pedig hajnalig zenél a nyilvánvaló elkerülésének bukott alternatívája.

Annak most már csaknem egy évtizede, hogy a nu-metal alapcsapata, a Korn kiadta utolsó valamirevaló lemezét, hogy aztán megkezdje a rocktörténet egyik legkínosabb agóniáját, amelynek már áldozatául esett egy gitáros és egy dobos is. Bár a másik gitáros, Munky még a zenekar tagja, nem sok jóra utal, hogy gründolt egy olyan együttest, a Fear And The Nervous Systemet, amelynek első lemezéről bárki simán elhinné, hogy a Kornt hallgatja éppen, ha lecserélnék a borítót. Eközben a Korn rájött, hogy a sablonos, minden egyéniséget nélkülöző, sorozatgyártott albumokat már nagyon nehéz lenyomni még a rajongók torkán is, így új közönséget keresett: a tizenegy-két éves gyerekekét, akik most ismerkednek az elektronikus zenével, és beérik annak legaljával, a kőegyszerűre butított dubsteppel is.


 

Azért, hogy ne higgyük azt, hogy a Korn nem kompromisszumot kötött a The Path Of Totalityvel, hanem a zenei váltás miatt kockázatot vállalt, a lemezre nem került semmi sem, ami ne volna bizonyosan fogyasztható az elektronikus zene lehető legszélesebb közönségének - ehhez képest a Prodigy könyörtelen death metal. A felkért neves (és jól nevelt) vendégek (Skrillextől a Noisiáig) jól bejáratott, tíz éve is közepesen cikinek számító megoldásokat variálnak a dj-pulton, a Korn meg olyan, sután egyszerű dallamokat szolgáltat hozzá, amelyek csak gitáron és dobon előadva is jellegtelenek lennének. De akkor legalább néha fel lehetne tenni a lemezt, ha az ember éppen megnyugtatóan izgalommentes rockslágereket akarna hallani - így viszont legfeljebb felidegesíti azt a - nyilván jelentős - tábort, amelyik eddig a metál, és nem az elektronika felől közelített a Kornhoz.

Jonathan Davis énekhangja persze most is ugyanaz, amiért kalapot emelt a Korn előtt az is, aki amúgy a pokolba kívánta az egész bandát adidasostul, mindenestül - szinte végig a legdallamosabb, behízelgően slágeres refrénhangját használja, nehogy már félidőben megunjuk a műsort. Azért a belassított Sanctuarynél, amiben annyi változatosság sincs, mint egy mackósajtban, mégiscsak elege lesz az embernek a dologból - pedig ha itt kiveszi a lemezt a lejátszóból, lemarad a Get Up! nyújtotta élményről: hogyan lehet egy Pink Floydtól nyúlt dallamot is tönkretenni pár primitív megoldással.

Ehelyett gyártotta le Munky néhány igen illusztris - Faith No More-os, Bad Religionös - társával együtt azt a lemezt, amit a Korn készített volna el, ha továbbhalad az unalmas és érdektelen albumok megírásának útján. Steve Krolikowski énekes igyekszik a legélethűbben másolni Jonathan Davis hangját, de úgy, hogy egy-egy dallamot konkrétan meg lehetne találni valamelyik Korn-lemezen. A Fear And The Nervous System tulajdonképpen a Choking Victim, egy mélyre hangolt, a Korn elmúlt években szerzett dalainak többségét felülmúló szám miatt jött létre - aztán el is fogyott a muníció. A lemez popzenei egyszerűségű dallamokból épül fel, de míg a popban ezt jobb esetben a slágeresség szolgálatába állítják, addig itt nincs egy riff sem, ami megmaradna a fejben azután, hogy a lemezt záró Ambien nyávogást idéző refrénje miatt ugyanabba a sarokba hajítanánk ezt a cédét is, ahol a The Path Of Totality landolt.

Roadrunner, 2011; Emotional Syphon, 2011

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.