Annak most már csaknem egy évtizede, hogy a nu-metal alapcsapata, a Korn kiadta utolsó valamirevaló lemezét, hogy aztán megkezdje a rocktörténet egyik legkínosabb agóniáját, amelynek már áldozatául esett egy gitáros és egy dobos is. Bár a másik gitáros, Munky még a zenekar tagja, nem sok jóra utal, hogy gründolt egy olyan együttest, a Fear And The Nervous Systemet, amelynek első lemezéről bárki simán elhinné, hogy a Kornt hallgatja éppen, ha lecserélnék a borítót. Eközben a Korn rájött, hogy a sablonos, minden egyéniséget nélkülöző, sorozatgyártott albumokat már nagyon nehéz lenyomni még a rajongók torkán is, így új közönséget keresett: a tizenegy-két éves gyerekekét, akik most ismerkednek az elektronikus zenével, és beérik annak legaljával, a kőegyszerűre butított dubsteppel is.
Azért, hogy ne higgyük azt, hogy a Korn nem kompromisszumot kötött a The Path Of Totalityvel, hanem a zenei váltás miatt kockázatot vállalt, a lemezre nem került semmi sem, ami ne volna bizonyosan fogyasztható az elektronikus zene lehető legszélesebb közönségének - ehhez képest a Prodigy könyörtelen death metal. A felkért neves (és jól nevelt) vendégek (Skrillextől a Noisiáig) jól bejáratott, tíz éve is közepesen cikinek számító megoldásokat variálnak a dj-pulton, a Korn meg olyan, sután egyszerű dallamokat szolgáltat hozzá, amelyek csak gitáron és dobon előadva is jellegtelenek lennének. De akkor legalább néha fel lehetne tenni a lemezt, ha az ember éppen megnyugtatóan izgalommentes rockslágereket akarna hallani - így viszont legfeljebb felidegesíti azt a - nyilván jelentős - tábort, amelyik eddig a metál, és nem az elektronika felől közelített a Kornhoz.
Jonathan Davis énekhangja persze most is ugyanaz, amiért kalapot emelt a Korn előtt az is, aki amúgy a pokolba kívánta az egész bandát adidasostul, mindenestül - szinte végig a legdallamosabb, behízelgően slágeres refrénhangját használja, nehogy már félidőben megunjuk a műsort. Azért a belassított Sanctuarynél, amiben annyi változatosság sincs, mint egy mackósajtban, mégiscsak elege lesz az embernek a dologból - pedig ha itt kiveszi a lemezt a lejátszóból, lemarad a Get Up! nyújtotta élményről: hogyan lehet egy Pink Floydtól nyúlt dallamot is tönkretenni pár primitív megoldással.
Ehelyett gyártotta le Munky néhány igen illusztris - Faith No More-os, Bad Religionös - társával együtt azt a lemezt, amit a Korn készített volna el, ha továbbhalad az unalmas és érdektelen albumok megírásának útján. Steve Krolikowski énekes igyekszik a legélethűbben másolni Jonathan Davis hangját, de úgy, hogy egy-egy dallamot konkrétan meg lehetne találni valamelyik Korn-lemezen. A Fear And The Nervous System tulajdonképpen a Choking Victim, egy mélyre hangolt, a Korn elmúlt években szerzett dalainak többségét felülmúló szám miatt jött létre - aztán el is fogyott a muníció. A lemez popzenei egyszerűségű dallamokból épül fel, de míg a popban ezt jobb esetben a slágeresség szolgálatába állítják, addig itt nincs egy riff sem, ami megmaradna a fejben azután, hogy a lemezt záró Ambien nyávogást idéző refrénje miatt ugyanabba a sarokba hajítanánk ezt a cédét is, ahol a The Path Of Totality landolt.
Roadrunner, 2011; Emotional Syphon, 2011
