A komfortzónán túl - Sigur Rós: Kveikur

Zene

Dolgozott fel valaha is bárki Sigur Róst? Szokták a nézők velük énekelni a szövegeket a koncerteken? Mindkét kérdésre az "aligha" a legmegfelelőbb válasz, és valószínűleg arra is, hogy lehet-e bármi újat mondani róluk ma egy lemezkritikában. Jonsi Birgisson és zenekara olyan, mint Terence Hill és Bud Spencer: ugyanazt a témát variálják nem túl nagy változtatásokkal, viszont mi ezt egyáltalán nem bánjuk. A derék izlandiak és a Hill-Spencer-páros között most viszont különbség mutatkozik, hiszen ha a Sigur Rós stílust nem is váltott, ezúttal középső ujjat mutatott a komfortzónának, és bevállalt egy kis zenei újítást.

false

Ilyen hamar egyébként még soha nem jelent meg tőlük új lemez. A Kveikur (magyarul kb.: gyertyatartó) mindössze 13 hónappal a tavalyi Valtarit követően jött ki; mindezt úgy, hogy Kjartan Sveinsson billentyűs közben otthagyta az ekképp trióvá zsugorodott együttest. Lehet, hogy pont ez kellett a merészkedéshez, na meg az is, hogy Birgisson egy csomó kemény zenekart hallgasson. Legalábbis több helyen arról cikkeztek, hogy a hetedik SR-albumon alaposan kihallhatóak a metálhatások, de én ilyesmit nem nagyon fedeztem fel. Ugyanakkor tény, hogy sokkal szokványosabbak, sőt néha kimondottan elevenek a ritmusok, és nem igazán észlelhető a rájuk korábban szinte állandóan jellemző lebegős hangulat. A nyitó Brennistein úgy indul, mintha Hans Zimmer jellegzetes Eredet-soundttrackjét hallanánk - ebből a dalból egy kicsit kihallható az M83 és a rockosabb Depeche Mode is, de a lényeg az, hogy Birgissonék továbbra is felemelő zenét játszanak. Az Isjakit kellemesen robusztus ütemek uralják, az Yfirbord néhol már-már kifejezetten pörgős, a Stormur rendkívül pozitív töltetű, a Raufstraumurra pedig aki akar, még talán táncolhat is. Enyhén nyomasztóbbnak csak a Blapradur és a felettébb indusztriális címadó dal tűnik - utóbbira talán még Trent Reznor is elégedetten csettintene. A záró Var aztán nem más, mint egy instrumentális, zongorás ballada, ami pont megfelelően zárja azt az albumot, amiből én továbbra sem hallom ki a metált, de az is lehet, hogy épp ilyen az, amikor izlandi posztrockerek keménykednek.

XL Recordings, 2013


Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.