Zene

Gyere velem operába! Ezt a barátságos címet viselte Abody Béla 1973-as könyve, amelynek lapjain a mára elhalványult emlékezetű literátor, kabarettista (és entellektüel óriáscsecsemő) szórakoztató kalandtúrát vezetett az operajátszás és -történet vadregényes tájaira.

Dohnányi Ernő zenéje a kedélyes marhaság kategóriájába esik. Semmire sem kötelező fordulatokkal, elmondhatatlanul banális szólamvezetéssel elállott muzsika, csupa másoktól elorzott közhely...

A főművekkel nincs baj, azokról "mindent" tudunk. De mi van a ritkán játszott darabokkal?

Nemrég látott napvilágot a BMC gondozásában Klukon Edit és Ránki Dezső négykezes, illetve kétzongorás lemeze.

visszhang

Szalóki Ági lemeze mindenképpen meglepetés, most nem számít, hogy az autentikus Ökrös együttesben vagy az elszabadult Besh o droMban szerettük-e jobban.

Megnyugtató kudarc. Ilyen következetesen mellétrafálni ugyanis nem lehet másként, csakis tehetséggel. Cameron Crowe tehetsége ugyanúgy vitathatatlan, mint mostani masszív melléfogása.

Amióta szó szerint, azaz fizikailag értendő, hogy "színház az egész világ", legföljebb azon csodálkozom, hogy az ablakom alatt, valamelyik Duna-parti hajókikötő stégen miért nem rendeztek még színielőadást. Úgy adja magát pedig.

Nyolc kis kritika

Susheelával tele most a sajtó, őt látom az októberi Folk Roots és a novemberi Blue Rhythm borítóján, és alighanem folytatható lenne még e sor.

Hiába a nyilvános gyónások, kitárulkozó önvallomások és coming outok dömpingje, azért mégiscsak nehéz előlépni a sötétből, áttörni a hallgatás falát és fölvállalni, hogy - hát igen, szóval - szeretjük az operettet.

Szélhámosság lesz a dologban - úgy sejtettük, mi több, ennél azért kicsit nagyobbra számítottunk. 'szintén szólva némileg indokolatlanul vagy lustaságból, hisz nyilván venni kellett volna a fáradságot összevetni a rendező hírét-nevét tapasztalatainkkal (Brazil, Münchhausen báró, A halászkirály legendája, 12 majom, Félelem és reszketés Las Vegasban), melyekből az első kettőt illik vitán felülinek tekinteni, mint a két szélső értéket, szerintem tévesen: nincs köztük nagy különbség.

Ne szépítsük, elég nehéz eset a nagy ember. Egy ideje nem szeretjük nagyon - mi az, hogy egy ideje? Van másfél évtizede is annak (A világ végéig, 1991), hogy éppenséggel a hideg lel tőle. Mégis e hosszú időt azzal töltöttük, hogy minden egyes premierjén lestük az alkalmat, mikor szerethetünk feltételek nélkül vissza belé - ami azt illeti, máig csak néhány kedves gesztusra akadtunk, noha hallgatagnak távolról sem mondható őkelme.

Szinte egymást érte két bemutató a Nemzeti Színház stúdiójában - két magyar darab, mondjuk. Füst Milán sötétszürke Boldogtalanokját Ács János rendezte; Verebes István Várva című darabját pedig Verebes István.