Susheelával tele most a sajtó, őt látom az októberi Folk Roots és a novemberi Blue Rhythm borítóján, és alighanem folytatható lenne még e sor. Nálunk az ismeretlenebbek közé tartozik, de ennek nincsen különösebb hírértéke, volt már olyan, hogy lemaradtunk egy-két lemezről. Még "mázlink" is van, hiszen "a szakma" erre a krokodilosra esküszik Susheela korábbi dobásaihoz, a 2001-es Salt Rain és a tavalyelőtti Love Trap címűhöz képest, pedig azok sem piskóták: a Salt Raint nyomban Mercury-díjra jelölték, és hazavihette a BBC Radio 3 világzenei díját az "új erők" kategóriában.
Nézzük csak, négy évvel ezelőtt mit tudhattak róla. Susheela Raman 1973-ban született Londonban, tamil bevándorlók lánya. Tizenegy éves korában Sydneybe költözött a család, Susheela ott kattant rá a dél-indiai klasszikus zenére és a nyugati tánczenékre - a nyolcvanas évek vége egy funky-soul bandában érte. 1995-ben indiai tanulmányútra indult, s a hindusztáni énekeslegenda, Shruti Sadolikaar tanítványa lett, majd 1997-ben visszaköltözött Londonba. Előbb a "brit ázsiai színtérhez" köthető (elektronikus) Joi-kollektíva fog-lalkoztatta - együtt turnéztak és együtt vették fel a One and One is One című lemezt -, aztán meg-ismerte Sam Mills angol gitárost, s innentől szinte rögtön magára talált. Mills neve két fronton is jól csengett: egyrészt futtatott egy rokonszenves afropop együttest Tama néven, másrészt meg a bengáli énekes szufikhoz kötődő Paban Das Baullal készített lemezt Real Sugar címmel. Ez utóbbira volt a mi Susheelánk vevő kezdetben - aztán fokozódott a helyzet, és hogy a női magazinok se maradjanak anyag nélkül: összeházasodtak szépen.
Susheela és Mills három évig dolgozott a Salt Rain számain. Hogy mi lett a vége, jeleztem már, de körülírni is megpróbálhatom: egy olyan zenei világ, melyben Susheela elragadtatása egyformán kötődik a karnatikus hagyományhoz és a soulhoz, blueshoz, elektronikus tánczenékhez, nem feledkezve meg Mills nyugat-afrikai kalandozásairól sem. Mégpedig úgy, hogy ne a multikulturális gazdagságon, hanem a személyességen legyen a hangsúly. Ha Susheela "rokonsága" után kutatnánk, talán Nitin Sawhney kerülhetne szóba a gyökérte-lenségük és a világmindenségük, a dalközpontúságuk és annak kifinomult-visszafogott tálalása alapján.
Imigyen szóla a krokodil is: az indiai bluestól az indiai malin át az indiai soulig hegyezhető fülünk. A társaság magja jó ismerős: Susheela éneke és tanpurája (zümmögő hangú, lantszerű, 4-5-6 húros hétköznapi kísérő hangszer) mellett Mills gitárja, a guineai Djanuno Dabo perkája, az indiai Aref Durvesh tablája és a kameruni Hilaire Penda basszusgitárja - de a vendégekkel "új vizekre" evezhetünk. Az említett ragadozó hüllőben bővelkedő Madrászra és városába.
Susheelának most adódott először alkalma, hogy részben Indiában - s ott madrászi muzsikusok társaságában - vegye fel a számait. A hangszerelésben így nyomatékot kaptak a déli vonós és pengetős hangszerek: a hegedű, a szitárős veena és az előszeretettel importált mandolin, minek következtében az a benyomásunk támadhat, hogy egy rakás tradicionális darabot hallunk. Pedig éppen ellenkezőleg: Susheela korábbi lemezeire messze nem került ennyi saját szerzemény.
Bizony, a Music For Crocodiles-szal nemcsak előadóként, de szerzőként is kimondottan élvezeteset és maradandót alkotott.
Narada/EMI, 2005
