Hiába a nyilvános gyónások, kitárulkozó önvallomások és coming outok dömpingje, azért mégiscsak nehéz előlépni a sötétből, áttörni a hallgatás falát és fölvállalni, hogy - hát igen, szóval - szeretjük az operettet. Szeretjük mindahányan, akik a múlt hétfőn - odahagyva a Filmmúzeumon sugárzott Szinetár-féle lagymatag Csárdáskirálynő-filmet - összeverődtünk a Művészetek Palotájában, s ott erőt és bátorságot merítettünk Rost Andrea merész kiállásából. A nemzetközi hírű operadíva ugyanis operettprimadonnaként mutatkozott ez estén, s mintha bizony még büszke is lett volna arra, hogy otthonos magabiztossággal uralja e kényes-fényes szerepkört. Ne kerteljünk, Rost Andrea nyilvánvalóan ideális Marica grófnő, Vereczkey Szilvia, Szaffi vagy Glawari Hanna lehetne, ha egyszer operettjátszásra adná a fejét! Játékintelligenciája vagy jól fejlett humorérzéke éppúgy alkalmassá tenné őt a végleg kipusztultnak hitt zsáner megelevenítésére, akárcsak telivér nőisége és szép - s a zenekar által csak pillanatokra el-elfedett - hangja.
Mint ahogy (legnagyobb meglepetésünkre!) Fokanov Anatolij is tökéletes bonvivánnak bizonyult. A szép hangú, ám menthetetlenül merevnek alított bariton oly arisztokratikus nonsalansszal és férfibájjal adta a Víg özvegy Danilóját, amilyet eleddig csak - az operettbe szintén szégyentelenül bele-belekóstolgató - Placido Domingótól volt alkalmunk látni-hallani. Jóval kevésbé volt szerencsés döntés a másik sztárvendég,
a mérsékelten híres
tenor, Roberto Saccá kiválasztása és fölléptetése. Nem egyszerűen azért, mert deklaratíve rekedtséggel küszködött, s ekképp éneklése legfeljebb az "egészségnél nincsen semmi nagyobb kincs" aranyigazságát sulykolta a jól nevelt közönségbe, hanem mivel zavaróan gejl stílusa a mörbischi tószínpad cukorbajos operett-előadásait idézte.
A remek, bár a második részben kissé megkurtított koncertnek egyébiránt rendezője is volt (Káel Csaba személyében), rendezése azonban - leszámítva néhány táncos és egy szál cigányzenész pódiumra léptetését - egyáltalán nem. Hál' istennek, tesszük hozzá sietve, hisz ugyan mi rendeznivaló akadna egy áriaesten. (Bár ha utóbb kiderülne, hogy a három tenor koncerteket Michelangelo Antonioni vagy a Taviani testvérpár jegyezte, akkor röstelkedve fogunk retirálni.)
A jól sikerült hétfői operettparádé után pénteken immár kétszeresen is hazai pályán ámulhattuk körbe Rost Andreát. A kissé blőd című (Mrs. Mozart) koncerten ugyanis repertoárjának legsajátabb áriáiból adott elébünk néhányat, s hozzá a helyszín is az egykori iskola, a Zeneakadémia nagyterme volt. Ez utóbbi, meglehetősen kézenfekvő ténynek most az adott különös jelentőséget, hogy az est az úgynevezett "Alma mater" koncertsorozat keretei közé illeszkedett, s mint ilyen, az első pillanattól családias és jótékonysági jelleget öltött. Az egyik állami nagyvállalat hárommillió forintot, míg Rost Andrea hat Mozart-áriát adományozott ez alkalommal. A tökéletes diszpozícióban előadott, egymástól nagyon is eltérő jellegű áriák természetesen közel sem azonos mértékben illeszkedtek Rost jelenlegi művészi (és asszonyi) karakteréhez, személyiségének érettségéhez. A némiképp "Én és a kisöcsém"-re vett Cherubinót, illetve Zerlina figuráját például már réges-rég
kinőtte a művésznő,
ellenben a FigaroÉ lassan hervadó grófnéján s annak reménykedéssel elegy rezignációján még jócskán innen van. Hang, színészi játék és személyiség tökéletes egybecsengését a leginkább talán A színigazgató Silberklang kisasszonyának finom humorú dalocskájában és mindenekfelett Susanna eszményszépen elővezetett Rózsaáriájában nyugtázhattuk.
A már a hétfői operettkoncertet is elsőrangúan elvezénylő Pál Tamás ezen az estén ugyancsak nagyszerű munkát végzett. A Weiner-Szász Kamaraszimfonikusokat - csütörtöki kéztörése következtében - ezúttal baljával dirigáló maestro nemcsak hírneves szopránénekesnőnket kísérte rugékony eleganciával, de a második részben fölbuk-kanó fiatal hegedűst, Kállay Ernőt is. A talentumos ifjú ember Mozart A-dúr hegedűversenyének első tételét celebrálta. Köszönet érte. A két-ségkívül kissé szűkmarkúan mért programot a fentieken kívül sorrendben még két bumfordi bájú Batta András-monológ, egy ráadás szám és Rost Andrea autogram-osztása alkotta. Bizony, mi tűrés-tagadás, kaphattunk volna picivel többet is Rost Andreából, de azért csak távol legyen tőlünk az elégedetlenkedés. Hisz így is szép volt.
Nemzeti Hangversenyterem, november 7.; Zeneakadémia, november 11.
