Sopotnik Zoltán
Jonathan Miller Kiadó, 2005, Bp., 229 oldal, 2480 Ft
*****
Horváth Éva Monika: Tûsarok Almodóvar és a hazai mozgalmárok után megint egy eladó (vagy éppen vásárló?) a cipõboltban. Persze szó sincs praktikumról, kényelemrõl, inkább papucsférjek sokkolásáról. Kicsit szúr, kicsit szorít, ám nemcsak a testmagasságot, az önbizalmat is növeli. A "tûsarkú" a megtestesült erotika. Fétis.
Ennek megfelelõen elszabadult indulatokra, kéjes pokolra számítunk, különösen, hogy Horváth Éva Monika tavalyelõtti, Kundalini címû kiállításán már megmártózhattunk abban a "romlottan tiszta" fantáziavilágban, amelyrõl például Jelinek mûveiben olvashatunk. Igaz, akkor az önbizalomnak nyomát sem láthattuk.
A Tûsarok azonban az elcsépelt "Nõi identitás" alcímet viseli, és annak ellenére a "dominaelv" kibontakozását várjuk, hogy tudjuk jól: a téma fekete-fehér megközelítése csak kudarccal járhat. Horváth Éva Monika a pirosat választotta, elegáns, piros portékát. Úgy "lõtte" egy turkálóban, és amikor felhúz-ta, magabiztossá vált. Olyannyira, mint korábban soha. De hamar elhordta, utána pedig megfestette. A saját démonaival együtt.
Félelmetes képek születtek. Csáth Géza elmebeteg nõjével éppúgy szembesülhetünk, mint a sarokba szorított kisgyermekkel. Hiába a voltaképpen harmonikus látványvilág, az elmosódott alakok láttán is öszszeszorul a gyomrunk. Mert hiába a mindent uraló, pokoli piros, erotika helyett inkább a félelmet, a kiszolgáltatottságot érezzük. De azt is, hogy ezek a mûvek nem lázálmok közepette születtek, hanem utána, amikor ismét minden világos lett. Hol van a legközelebbi turkáló?
- legát -
Mucius Galéria, Bp. V., Október 6. u. 3; megtekinthetõ november 20-ig
*****
Vashegyi György és csapata régi álmomat teljesítette be: vasárnap este elõadták Gyöngyösi Levente Mozart-operáját, A kairói lúd elsõ felvonását (K. 422.). Elõtte azonban végig kellett hallgatnunk négy korai motettát, s bár ezek igazi Mozart-zenék, s bár a megszólaltatás igen finomnak mondható, különösen a kar hangzása, s bár a Purcell-kórus a koncerten amúgy csak a fináléban kapott volna szerepet, mégis választ kaptunk arra, hogy bizonyos mûveket miért játszanak ritkábban, mint másokat, pl. az ezekkel egy idõben keletkezett Esz-dúr zongoraversenyt, K. 271. Ebben Malcolm Bilson fortepiano szólójához hegyeztük a fülünket, és alapjában érdemes is volt, különösen a líraibb részeknél, a második tételben, illetve a kadenciákban, ahol Bilsont nem zavarták a nehezebb futamok. A zenekar szépen szólt, a szólamarányok a terem méretei ellenére is hallhatóan stimmeltek.
Így volt ez az operában is, melyet Mozart nem tartott érdemesnek befejezni. És mert úgy látszik, ez a nagy válaszok estje volt, kiderült az is, miért. Gyöngyösi teljesítménye káprázatos, ötletei sziporkázóak, de a végeredmény inkább jópofa, mint jó - épp csak a mozarti bölcsesség, a Da Ponte-operák fájdalmas mosolya az, amit utólag a legjobb szándékkal sem lehet rekonstruálni, helyettük a Mozartra ennél kevésbé jellemzõ nagy váltások, hangnemi, hangszerelési és egyéb tréfák tolongtak, melyek helyenként úgy lógnak ki a mûbõl, mint a Salamon-toronyból a vasbeton gerenda. Talán szándékosan - ez Gyöngyösi kézjegye. A végeredmény: egy szórakoztató óra, nagyszerû énekesekkel (Hamvasi Szilvia, Csereklyei Andrea, Halmai Katalin, Takács Zsuzsanna, Timothy Bentch, Megyesi Zoltán, Hámori Szabolcs, Csizmár Dávid), remek zenekarral és kórussal, és egy közhelyes válasszal arra a kérdésre: érdemes-e beteljesíteni a régi álmokat.
Mesterházi Gábor
Nemzeti Hangversenyterem, 2005. november 13., Purcell-kórus, Orfeo Zenekar, vez.: Vashegyi György
****
Torta A brit celluloidgengszter legújabb példányához van szerencsénk, a találkozás azonban ez egyszer valóban szerencsésnek mondható. Ez a gengszter ugyanis inkább civil, mint a mezõny legtöbb versenyzõje, s ilyenként messzebb esik Guy Ritchie páváskodó pojácáitól, mint azt a rendezõ személye (az elsõfilmes Matthew Vaughn producerelte Ritchie korábbi gengszterfilmjeit) sejtetni engedi. Persze Vaughn sem találta fel a spanyolviaszt, de õ legalább nem közvetlen telekszomszédjaitól, hanem távolabbi forrásokból nyúlja le az alapanyagot; egy másik polcról, nevezetesen Scorsese szabásmintáiból veszi gengszterre a méreteit. Történetünk névtelenséget kérõ hõse (az új Bond, Daniel Craig alakítja igen meggyõzõen) Scorsese Casinó-beli üzletvezetõinek szigetországi másolata: hideg fejjel kalkuláló, középszintû üzletember, aki történetesen a kokainbizniszben teszi a dolgát, s ha rajta múlna, már a játékidõ ötödik perce táján fogná a cókmókját, és szép komótosan nyugdíjba vonulna. Ahogy azonban már Scorsesénél is tapasztalhattuk, az efféle történetekben minden józan életû Robert De Niróra jut legalább egy mitugrász Joe Pesci, s ezzel a precíz és elõvigyázatos karriergengszternek persze befellegzett. Nincs ez másképp jelen leosztás szerint sem: hõsünk, aki a filmet hatásosan sínre tevõ kezdõmonológ tanúsága szerint tökéletesen tisztában van a játékszabályokkal, pontosan tudja, mit is jelent gengszternyelvre lefordítva a felettesei által kért utolsó szívesség. Naná, hogy egy hõzöngõ elmebajost, aki annak rendje-módja szerint szépen betesz a nyugdíjaséveknek.
- kg -
Forgalmazza a Warner Home Video
***
Elizaveta Leonskaya súlyos programot hozott zongoraestjére, és tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Schubert utolsó három szonátája mekkora terhelést ró majd rá. Sápadt lélekkel és megcsappant energiával lépett a pódiumra, tudta, hogy kevés energiájából mennyit adhat le a mûsor legelején. Sok mindenrõl le kellett mondania, hogy elérjen a koncert végére: nem játszott színeket a zongorán, nem tekintett át nagyobb - pl. szonátaexpozíciónyi - területeket, dallamkezdetektõl dallamvégzõdésekig zongorázott. De nem mérte fel, hogy a pillanatnyi kiengedésekkel nem spórol semmit, a kéz és a figyelem újraindításával feleslegesen veszteget el a kevésbõl. Nem láthatta elõre, hogy helyzetének megkérdõjelezése - tulajdonképpen mit is keresek én itt? - mennyi indiszpozícióra utaló jelet hagy majd az elõadásban. Hanghibákra, ritmusproblémákra, bizonytalanságra utaló tétovázásokra figyelhettünk fel, úgy ütött le egy akkordot háromszor, hogy az lehetett volna kettõ vagy négy is. Szimptomatikus volt, ahogy a c-moll szonáta elsõ tételében a visszatérés elõtti résszel nem akart semmit sem kezdeni, miközben egyértelmûvé tette, hogy ez a szonáta egyik nagyfeszültségû helyzete. Az elsõ igazi pillanatra az A-dúr szonáta lassú tételéig kellett várni. A lélek mélyének hangicsálása most egy hullámhosszon szólt Schubert zenéjével. A tétel persze nem biztos, hogy egy szeretetlen nõ tébolyba forduló melankóliáját festi, de akkor és ott ez tûnt igaznak és hitelesnek. Tolsztoj legyen a talpán, aki ezt empátiával hallgatja, egy tuskó férfiú csak türelmetlenül viselheti ezt a támadással felérõ önmarcangolást. Az utolsó szakasz lendülete ezúttal nem az elõadó vitalitásából táplálkozott, a közeledõ szünetet jelezte. A második részben csak egy mû, a B-dúr szonáta hangzott el. A mûvésznõ átlátta tartalékait, így szép pillanatokkal, nagyvonalú formálással, a dinamika bátrabb fokozataival mi is gyakrabban találkoztunk.
Molnár Szabolcs
Zeneakadémia, november 12.
*** és negyed
Büchner Danton halála címû darabját Kaposváron mutatták be, Réthly Attila rendezte. Fodor Viola csinált túlságosan beszédes, mondhatni szószátyár díszletet hozzá: egyrészt egyetlen nagy térbe terelte össze a játszókat, másrészt hatalmas guillotine-ajtókkal vette körül õket. Már az elején lehetett tudni: itt még Camille Desmoulins felesége, Lucile is a szemünk láttára fog meghalni.
Ha jól vettem ki, a tömegrõl próbált beszélni ez az elõadás; ez Büchner drámájának egy igen erõs, színházilag nagyon is lehetséges olvasata. Valamint nemcsak forradalom idején, de mindig eleven "vizsgálati anyag" - kivált kaposvári hangszerelésben gondolná az ember érdekesnek. Mármint azt vizsgálni - és meg is mutatni -, hogyan mozdul, hogyan sodor, hogyan emeli magasra, majd zúzza porrá vezetõit, majd magát az eszmét is, amelyért síkraszállt.
De Danton és Robespierre nélkül nincs tömeg, pontosabban nincs neki jelentése. Egy-egy alak van - a Gyuricza István és Márton Eszter által játszott Simon és Simonné, mint az örök "házmester"-figurák, például arcot is játszottak maguknak, nem csak sorsot -, de a lényeg föltétlenül elvész. A kaposvári társulat jelenleg súlyos színészproblémákkal küzd, bármilyen abszurdnak tûnik a kijelentés, ismervén a rengeteg kitûnõ karakterszínészt: fõszereplõi nincsenek, legalábbis a Dantonba nem jutott. Marad a néhány jó jelenet, meg még egy szép is: a halál elõtti állva alvás és álmodás, majd a halni menõk felemás, egymással elcserélt cipõje - ez tényleg szép.
A Danton halála volt Eörsi István utolsó színházi munkája; dramaturgja volt az elõadásnak, és a dalszövegeket is õ írta. Eörsi halála része lett ennek a kaposvári elõadásnak - a legtragikusabb, legsúlyosabb része. Nagyjából vele temették az elõadást is: november 8-án szinte az egész kaposvári színház ott gyászolt az "budai temetõben. Dallal, az õ dalával búcsúztak tõle. Megrendítõ volt.
- ki -
Csiky Gergely Színház, november 8.
***
Spatzen Jodler Sextett: Jöttem, láttam, jódliztamÉ Amennyiben a b. olvasó látta már a Spatzen Jodler Sextettet élõben fellépni, aligha felejti egyhamar az élményt: a tiroli mûparasztnak öltözött zenészek mögött illusztrá-cióként ott az osztrák zászló, elöl a papírkoronával felékesített ifj. Tóth Sándor, a derecskei jódlikirály, mögötte pedig a zenésztársak nyomják a punkból, rockból, elektropopból és álosztrák turbófolkból összegyúrt zenéjüket (megtévesztõ öndefiníció szerint Terry Black Metált). Mivel élõben ritkán jutnak el a közönséghez, mindenkinek bízvást ajánlhatjuk legfrissebb (állítólag már a második) albumukat, amely egyszerre nyújt alkalmat a felhõtlen szórakozásra és a jólesõ röhögésre. A debreceni illetékességû zenekar (a tagok jó része korábban a legendás Lyuhász Lyácint Bt.-ben ügyködött) méltó folytatója a nálunk különösen erõs abszurd-szürreális könnyû-zenei vonulatnak: aki szerette az Ápolókat vagy a Túlvilágot, annak a SpatzenÉ is be fog jönni. No, nem mintha az említettekére vagy bárki máséra is hasonlítana a produkciójuk: amit hallunk, az annyira összetéveszthetetlenül egyedi, hogy már messzirõl, néhány dallamfoszlányt hallva is mosolyra görbül az ember szája. A Száz liba egy sorba vagy a Rézfaszú bagoly típusú jól kiszámított trágárságok szépen váltakoznak a Dr. Csernus Imre-féle metál-abszurdokkal vagy a Spatzen Jodler szólÉ alkatú perverz feldolgozásokkal. "Repülõben ülve jódlizok az ûrben" - dalolja ifj. Tóth Sándor, majd hozzáteszi: "új jódlikorszak kezdõdik" - hát úgy is legyen. A t. közönség pedig önfeledten hajtogatja a Bajor bajusz rigmusait - legalábbis mintha tényleg lenne oka a röhögésre.
- minek -
Szerzõi kiadás, 2005
****
Twist Olivér Charles Dickens mellé szerencsére adatott nekünk egy Ottlik Géza is, így a szinte évenkénti hol jobb, hol rosszabb Twist Olivér-feldolgozások mellett az õ fordítói munkája is eljut nagyobb tömegekhez. Amikor a hidegvérû gyilkos, William Sykes olyan hasonlatokban fejezi ki magát, hogy egy mimózalelkû poéta is megirigyelhetné, vagy amikor Nancy, a jóravaló bûnsegéd száján kisiklik egy olyan tagmondat, hogy "olyan ártatlan, mint egy kósza hópehely" - nekem a hátam borsódzik. És a film még nincs sehol. Roman Polanski most is ugyanolyan átgondoltan rendezett, ahogy szokott. Érezhetõen a viktoriánus kor a sztori legújabb verziójának fõhõse, illetve annak képi reprezentációja. A rendezõt megejtették Gustave Doré témába vágó metszetei - a bûnös és/vagy szegény londoni alsó tízezer életének ábrázolása látható élvezettel (és empátiával) tölti el. De képi burjánzás ide, tárgyi hûség, hitelesség oda, a fõ kérdés, mint mindig, most is Fagin. Polanski nem bíz semmit a véletlenre: Ben Kingsley megint csak olyat kanyarít, hogy az csak na! (Bár Harsányi Gábor jól szinkronizálja, Kingsley eredeti hangja megérne egy feliratos változatot is.) Kimagasló alakítását nem rontja le senki, Olivértõl a Vagányig mindenki rendben van - még William kutyája is olyan okosan, értõn játszik, hogy simán mosna le egy átlagos sorozatszereplõt.
- dercsényi -
A Forum Hungary bemutatója
****
